Arcot simogató, igazi indián nyári napon vette kezdetét a harmadik főiskolai évem. Az előző két esztendő vidámságát azonban nemes egyszerűséggel és teli tüdővel fújták el. Máskor nevetgéltünk, kézfogás, ölelés, puszi – attól függ, kivel milyen viszonyban álltam. Kávé a büfében, ha maradt még sajtos pogi, jöhet. Beiratkozás, papírmunka, előadás még lájtosan. Néha egy-egy sört is megittunk a végén, mert el ne felejtsem: estire jártam. Ez a nap azonban örökre beégett a maga személyes apróságaival.
Különösen működő agyam valahogy megőrizte, hogy a tandíj-csekk felső része begyűrődött. Aprócska aggodalom-hullámot indított el; a postás kisasszonyok nem szeretik az ilyesmit. Túl melegen öltöztem, elég lett volna rövid ujjú ing. Francba, az ötödik félév váratlanul keménynek ígérkezik. Jelentéktelen, beégett információk. A hősugárzó energia azóta a történelemkönyvek lapjaira vonult:
- szeptember 11. Ekkor kezdődött a harmadik évem a felsőoktatásban, de a villamoson összebújó, zsebrádiót együtt hallgató, öltönyös-zakós fickók nem emiatt voltak izgatottak. Az eseményeket mindenki ismeri. A közkedvelt katasztrófafilmek történései és hangulata egy csapásra, kéretlenül nyomakodott a valóságunkba. Akkor, kora huszonévesen még bőven tévelyegtem. Mégis: tűpontosan éreztem, sőt: tudtam, hogy valami örökre megváltozott.
Szakaszhatár, korszakváltás. Érdekes, hogy ezt már akkor, az első órákban lehetett érzékelni. Még csak loccsant a kőtömb a vízfelszínen, még el se érték az általa vetett hullámok a partot, de már a lélek levonta a következtetéseket és konkrét gondolatok formájában küldte a praktikus agynak.
A világ, amit addig ismertünk, nem lesz többé. Megváltozik, átalakul. Illúziók eltűnnek, félelmek betolulnak. Aki rugalmas, felveszi a ritmust. A hajlékony előbb túlél, majd boldogul. A rugalmatlan pedig törvényszerűen törik.
Rákos sejtburjánzás módjára tülekedtek mindenhová a három betűs amerikai tévéadók színes, plasztikus felvételei. A tornyok, a gépek, a füst olyan ember intimszférájába is utat talált, akit amúgy nem érdekelt volna, mi történt. Falak omlottak, de nem csak a szilárd építőanyagból készültek. És igen, egyes határok megszűntek, másokat sietve, elnagyolva felhúztak.
Mennyire elborzasztó, hogy azokban a percekben, mikor én a 49-es villamoson (akkor még az özönvíz előtti régi vasak, a Stukák jártak) álmélkodtam és próbáltam kideríteni a szenzáció okát, jenki ügynökök szovjet kínvallatás-kézikönyveket bújtak görnyedten a nyélgázon Guantánamoba tartó gépek fedélzetén.
A szálak szövődtek, az idő telt, telik és ezt a szokását később se hagyja abba. Nem az én tisztem se az értékelés, az ítélkezés meg végképp nem. Egyszerűen csak „ott voltam.” Nem a térben, de az időben pont egy másik, a bálnához képest hangyányi sorsfordulattal. A kettő valahogy összeért és bennem egy egészen sajátságos elegyet hagyott.
Azóta, bármilyen kontextusban hallok is „szeptembertizenegyedikéről,” mindig eszembe jut, hogyan s miként kúszott a saját, személyes kis valóságomba ez a globális, tektonikus jellegű megrendülés.
Úgy tartják, első csak egy van. Matematikai alapon igen, tudtam addig is. Onnantól viszont már nem csak a szerelemre vonatkozva ismertem el a mondás igazát.
Tanulság ezúttal nincs, csak impressziók. Azok viszont bőven. Közel egy emberöltő telt már el, nem csak lediplomáztam, de tíz évnél régebben otthagytam azt a pályát is, mégis: a huzalok nem gyengültek.
kép: pixabay.com
– ha tetszett a cikk,
– ha szeretted olvasni,
– ha örömet szerzett,
megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő bejegyzések elkészülését:
