Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy a mai írás szubjektív és teljesen személyes, a bolygók csak szőrmentén kerülnek szóba, példálózó jelleggel. Tegnap este két és fél csodálatos órát töltöttem a Papp László Arénában, Horváth Charlie 70. születésnapi koncertjén. Ő az a zenész, akinek muzsikáját kora kamaszkoromtól töretlenül, folyamatosan imádtam és hallgattam, a képlékeny, stílusváltoztató időkben is mint szikla, biztos, stabil pont voltak az ő albumai (persze kazetta formátumban…) a polcomon. Volt valami állandóság, valami olyasfajta állandóság benne, ami mégis mindig és mindig kicsit új. Különös, de még ma is új és új finomságokat fedezek fel a több ezerszer hallott dalokban. Isten éltesse Karcsi Bá’-t Charlie-t; nem áll szándékomban semmilyen promóció, de ő képviseli – számomra – a Szaturnusz magas szintjét. Fiatal korában sokkalta szebb hangja volt, csodálatosan énekelt, úgy, ahogyan ma már nem tud sem tisztaságban, sem terjedelemben. Ám a fiatal kori felvételekből hiányzik az a plusz, az a patina, ami most (pontosabban két-három évtizede) már ott ragyog; azok a rétegek, amiket csak az idő és a tapasztalás hord fel lassan, fokról fokra.
Nincs bennem kérdőjel egy-egy dal hallatán; a hitelesség és az őszinteség a megélésekből átszűrődő ízeken át magától épül fel; ez az, amit nem tud az ember fiatalon. Jó, kitűnő fiatalnak lenni, de ez a fajta érettség az évek múltával és a tartalmasan eltöltött évek pörgésével érkezik meg. A művész úr – legyünk őszinték – soha nem volt egy Adonisz. Az eltelő évek újabb és mélyülő barázdákat véstek arcára, de valahogyan ez így van rendjén, egy öreg, ráncos Charlie sokkal önazonosabb, mint a fotókon mosolygó fiatal. Az az érzésem, hogy ő az idő előre haladtával érkezett-érkezik meg legjobban saját magába, az énazonosságba. Nem mellesleg a színpadi mozgásában ott a robbanékonyság, a dinamizmus és látni, hogy élvezi, látni az örömet a zenélésben, ami rögtön belevegyíti a Vénuszt is.
A zenész a semmiből teremt. Akár énekel, akár hangszeren játszik, akkor is a semmiből teremt, mert nélküle egy mikrofon vagy egy hangszer-tárgy van csupán, üresen, moccanatlanul. A muzsikus ad életet, lehel lelket és teremt varázslatot. A szobrásznak ott a kőtömb, a bronz, a festőnek a színek és a vászon; amik akkor is anyagban testesülnek, ha a művész nem nyúl hozzájuk. Vannak. A zene zenész nélkül nincs. Létezik persze kotta, meg partitúra meg cd és elektronikus hanghordozó, de a zene mindig élő. A vénuszi működés egyik legnagyobb csodája a hangok általi szépség- és harmóniateremtés, amit akár mi magunk is megtehetünk otthon, éneklés formájában, akkor is, ha hamis és fülsértő (mások számára, de ezzel ne törődjünk..), mert nem a minőség fontos, hanem hogy énekeljünk, teremtsünk mi is a hangszálainkkal.
Charlie kapcsán orgonasíp-szerűen villant be tegnap este a Szaturnusz-Vénusz-Jupiter hármas, hiszen a sok-sok út, a világ bejárása, az utazások és az így megélt bölcsességek viszont már jupiteriek, miként az ebből születő szerzemények árasztása is. Aki megfordult már cseppkőbarlangban, annak könnyű dolga van: Aggteleken tökmag koromban jártam, akkor az volt a hivatalos infó, miszerint húsz év alatt egy milliméterrel hosszabbodik a cseppkő maga, ez szaturnuszi növekedés, ám vénuszi szépség. Kicsit azt éreztem, ez a fajta ötvöződés ölt testet tegnap este, túl azon, hogy ifjú korom Tabán-béli május elsejei koncertjei is felidéződtek, mint markáns lenyomatok. Pontosan azt kaptam, amit vártam, bár – jobban belegondolva – nem vártam semmit, egyszerűen tudtam, hogy fantasztikus lesz és az is volt. Köszönöm még egyszer és Isten éltesse a Művész Urat!
utóirat: előre szóltam, csapongó és személyes leszek…
kép: www.nlacfe.hu
