Nem kaphatsz nyilat a hátadba

Ha régebb óta követed az oldalt és olvasod az írásokat, talán már tudod, hogy vesszőparipám saját utunk felfedezése és követése. Ne félj, nem születtem szuperhősnek, sőt. Későn érő típus vagyok, ha az életfeladatba való beleállásról beszélünk. Bár már egyészen kicsi gyerekként, óvodában ízelítőt kaptam abból, mivel kéne foglalkoznom, nem követtem a külső jelekkel támogatott belső hangot. Hagytam, engedtem, hogy a külvilág, az akkori rendszer karámjába zárt szülői útmutatás elvetett maghozadéka bégető birka módjára tereljen tanulmányaim és tizenöt év alkalmazotti lét során. Számos, nálam jóval tökösebb ember akár az általános iskolában kiáll a vágyaiért, álmaiért és megvívja harcait, én – sajnos? – nem tartoztam közéjük. Közel három teljes kört tett meg születésem után a Jupiter, mire saját lábamra álltam, megtanultam nemet mondani, mivel addigra építettem ki belső, szilárd „igen”-eimet. Nem volt könnyű, legalábbis úgy éltem meg. Magunk közt vagyunk, így leírhatom neked: sokszor kívántam, bár állt volna mellettem egy erős és bölcs valaki, egy nagybácsi, egy edző, egy ember, akire felnézhettem volna és megóvott volna ennyi év kitérőtől és tévútjárástól. Nyilván ez csak meddő sóhajtenger, hiszen a hurkok nélkül nem lennék az, aki ma vagyok, olyan értékrenddel, tapasztalattal és hegekkel a szerzet sebek nyomán. Nem bánok semmit, már képes voltam régi énemnek megbocsátani, nem hibáztatok senkit.

E hosszúra nyúlt bevezető után térjünk rá a mai írás lényegére: megvan, megtaláltad az utadat. Jellemzően „csak” le kellett porolnod azt, amit – hozzám hasonlóan – már zsenge gyermekkorodban is tudtál. Utad során találkozhatsz erős kaptatóval, göröngyökkel, síkos-sáros szakaszokkal. Nem mondom, hogy ebből áll, de megeshet, a kényelmes, ruganyos földút olykor átvált ijesztő spirituális talajba. Ekkor kell érdemes belső erőidet mozgósítani, a benned élő kurázsit felszítani. Itt dől el, vesztesz, vagy győztessé válsz életjátékodban. Nincs grande finale, nincs harsona a végén, befutó álló és tapsoló embertömeggel, mint a szirupos-émelygős hollywoodi filmekben. A mindennapokban dől el a lényeg. A kicsi, apró részletek rejtik a NAGY-ot; a hétfő reggel, amikor lelkesen és inspiráltan veted magad az építkezésbe – ott szólhatna fanfár. Az a diadal pillanata, amikor pedig kedved lenne visszabújni a jó meleg ágyikóba, hiszen randa novembert ír a naptár, három hete takony hullik az égből, a meztelen csigák tort ülnek és kétszer kellett körmöt vágnod, mióta utoljára láttad a napot. Ott, akkor jellemzően nem tudatosul győztes mivoltad. Éppen ellenkezőleg: minden észérv csábít: add fel. Válaszd a kényelmet. Menj biztosra. Alkudj meg Hallgass a józan észre. Ismerd be a korlátaidat. Add fel az álmaidat – a sort végtelen hosszban folytathatnám a mérgező „jó” tanácsokkal. Ismétlem: itt dől el minden. Nem kaphatsz nyilat a hátadba.

Bukj el nyugodtan. Égj el, törj bele, nullázódj le, de ezt csak arccal a célod, az álmod, az utad felé fordulva teheted meg. Nincs menekülés, nincs gyávaság (félelmet érezhetsz, de ennek legyőzését és a félelem megléte ellenére való cselekvést nevezzük bátorságnak!), nincs kihátrálás. Ha előfordulna, önmagadat köpnéd szembe, árulnád el. A nyílvessző szemből bármikor elérhet, fúródhat a szívedbe, szemedbe, bármely lágy szervedbe; nem szégyen. Ellenben menekülés közben, az ellent nem látva és gyáván menekülve ne érjen a vég. Gondold el: mekkora melód megy kukába, ha vissza kell jönnöd egy következő életbe, eddig felépíteni a struktúrát és még ezt a „bakit” is helyre tenni. Kell ez neked? Igen, feladhatod. Jogodban áll, a szabad akaratodat soha senki és semmi nem írhatja felül. Van azonban olyan jog, amivel nem érdemes, nem való, nem méltó élni. Személyes véleményem szerint ez is ilyen. Játszhatsz a gondolattal, ahogy sok ember az öngyilkosság fontolgatásával él túl, hiszen reális alternatíva, hogy kilátástalan helyzetben viszlátot mond, végül pedig mindig felülkerekedik jobbik énje. Ezt megteheted a feladás gondolatával, többet nem. Emlékezz: tartozol magadnak!

Nem kaphatsz nyilat a hátadba. Nem csak önmagad miatt, de vegyük először ezt a lehetőséget. Kérlek, éld bele magad egy csendes drón szerepébe. Ott lebegsz – közel hangtalanul – a ravatalozóban, látod porhüvelyedet koporsóban vagy csinos urnában. Hallod a gyászbeszédeket. Igazán, tényleg azt akarod, akiről páli fordulatot szónokolnak, a tévútról visszakanyarodó, de már hibáit jóvátenni nem tudó tévelygőként akarsz a szeretteid szemében megmaradni? Vált a kép. Elér a vég, de nem hátulról. Ugye, mennyivel jobb a méltató, az állhatatosságodról, belső erődről szóló megemlékezéseket hallgatni? Lásd meg: példát adsz, példát mutatsz, hogy igenis lehet az álmokért élni, tenni, haladni. Nem szégyen, ha közben elesel, hiszen így „hősi halottként” vonulsz be az örökkévalóságba jelen inkarnációd lenyomatával. Összehasonlíthatatlanul méltóbb, mint menekülés közben hátbanyilazottan arcra buknod a sárban, azt sem tudva, ki kezétől és honnan ért a vég.

Tudom, mára nem habkönnyű és leheletfinom sorok jutottak, de néha ilyen is kell. Kérlek, gondolkodj el rajtuk, de ezek a gondolatok ne álljanak meg a koponyán belüli cirkulációnál: hozz döntéseket, komoly elhatározásokat, hiszen ennek idejét éljük mostanság. Tisztázd le, ki vagy, merre tartasz, mit akarsz. Erősítsd meg önmagadat hitedben, legfőképpen önmagadba vetett hitedben. Nagy levegő és utána: előre. Büszkén, bátran, egyenes háttal.

képek: www.pinterest.com

Felejtés vagy tanulás? Megértés vagy egy jó pohár ital?

A történelem hajlamos ismételni magát. A mondás a „hajlamos” szót kihagyja a bevezető mondatból. Azért teszi ezt, mert feltételezi: semmit nem tanultál a korábbi eseményekből. Az ismétlődés másképpen hat arra, aki tanult és arra, aki felejteni próbált. Közel másfél év telt el. Ez a 17 hónap „békeidőben” akár 8-10 évre elegendő változást buggyantott felszínre.

Remekül helyt állhatsz, történjen bármi is. Ehhez belső, érzelmi biztonságra van szükséged. Kapaszkodókra. Nem illúziókra. Olyan lelki, mentális fogantyúkra, amik araszos dübellel rögzülnek jellemedbe. Nem baj, ha csak mostanság telepíted őket. A lényeg, hogy törekedj kiépítésükre.

A visszatekintés gyakran az előre vezető irányt is jelöli. A következő írás tavaly tavasszal született. Ami ott múlt idő és felszabadulás, most felhő és árnyék. Kísértetiesen hasonló mintázatok sejlenek fel. Te képviseled az állandóságot, hiszen szereplő voltál és vagy is. Mérd le: melyik út a tiéd: a bor vagy a könyv, avagy a felejtés vagy a tanulás ösvényére lépsz? Íme:

“Tudom, hogy nem először kerül elő a téma és kérlek, hidd el, nem azért citálom elő újra, mert a csillagos ég ne adna elegendő bőséges témát és írnivalót. Vállalom, hogy nem a népszerűbb megközelítést képviselem, mégis javaslom, hogy ne akard elfelejteni az elmúlt hónapok rendkívüli megéléseit, azokat a történéseket és érzelmi tapasztalásokat, amik hatottak rád. A teraszok nyitva, sőt, a belső terekben is kortyolható a sör és kanalazható a gesztenyepüré.

Végre nem kell besz@rni félni a rendőrtől, mivel is indokoljuk meg a kijárási korlátozás közben nem éppen életbevágóan fontos mennivalóinkat (megjegyzem, ez azért kreativitásra ösztönözte a jónép menősebb egyedeit…). Egyszóval az élet ugyan nem állt vissza a régi kerékvágásába (ahová sose fog), de már könnyebb a komfortos kiegészítőinkkel megélni. Vége a lidérces álmoknak? Elmúlt a megelevenedett katasztrófafilm ideje? Attól függ, honnan nézzük.

Tartja magát egy vélekedés: amiről nem beszélek, annak nem adok energiát, vagy fordítva – valamiről beszélve óhatatlanul és automatikusan energiát is adok neki. E logika mentén sokan nem is említenek semmilyen rossz érzést, betegséget, munkahelyi konfliktust, mert ezáltal öntözni gondolják a palántát, amire annak a gyomnak igazán nincs szüksége. A „ne is beszéljünk róla” mintázata már dörzsöli izzadt markát, mert meredeken emelkedő grafikon mutatja a megnövekedő keresletet iránta.

Felejtsük el, vágjuk ki életünk filmszalagjából, meg se’ történt, talán igaz se’ volt; rossz álom, melyből izzadva ébredtem, na bumm: ágyneműt cserélek, a régit elbírja a hatodik érzék mosógép. Több bekezdésnyi szinonimát sorolhatnék még a felejtés és az így megvalósuló tabusítás illusztrálására. Aki valaha, akár csak egyszer az életében megtapasztalta, milyen a másnaposság, tudja, miről beszélek. Nem akarod összeszámolni, milyen italból mennyit ittál, mert a gondolattól is forgó mozgásba kezd a gyomrod, a Vulpecula pedig aktiválódni készül.

Tudatosítsuk: most nem egy kiadós részegség után vagyunk. Ami történt, nem felejtést, hanem megértést és feldolgozást igényel. Ez persze jóval munkásabb a „delete all” parancs kivitelezésénél, ám hosszú távon mindenképpen jobb megoldás. Amikor valamit tabusítunk, nem beszélünk róla; titokká, sunnyogó, kellemetlen valamivé csomagoljuk be. Hatalmat adunk azáltal, hogy tilos róla beszélni. Ő pedig nem egy jellembajnok: a rá – önkéntelenül – ruházott hatalommal hamar, de zsírosan él vissza és nő a nyakunkra.

A felejtés egyenlő nem tanulás. Amikor felejteni akarunk, kukába dobjuk azt is, ami értékes, ami jó, ami tanulság a történtekből. Merd a maga valóságában visszanézni és értékelni az elmúlt hónapok életedre gyakorolt hatását. Vond meg a mérleget és értékeld ki a történteket, kiemelten saját döntéseidet, reakcióidat. Ha olyasmivel találkozol, amire utólag nem tudsz büszkén tekinteni, tedd meg a szükséges lépéseket. Nem az a baj, ha padkáztál, hanem amikor a szerencsétlen, évtizedek óta moccanatlanul a helyén lévő szegélyköveket hibáztatod mindezért.

A leltárkészítés már ki is rajzolja a megoldások körvonalait. Innentől jóval könnyebb a jelenedet élni és készülni a jövőre. Mert a mostani „vizsgaidőszak” nem egyszeri és meg nem ismétlődő jelenség. Emlékezz, az idei év, ez a korszak a változásról, mint belülről, általunk elindított változtatások összességéről, a rugalmasságról, a hajlékonyságról szól – többek közt. Miért ne lennének meg benned is ezek az erények? Lehet, hogy jóval több munkát ad a rögösebb út a jelenben ahhoz képest, amit a pohár fenekére néző megoldás kínál. Ám előbbi az okokat gyógyítja, utóbbi a tüneteket keni el – rövidke időre.

Nem mondom, hogy nem kell hozzá bátorság, de ez az erény erősíthető, edzhető; csak használnunk kell érdemes. Nem az a baj, ha félsz, hanem ha ez ledermeszt – és nem cselekszel. A bátor ember a félelmek megléte ellenére tesz lépéseket. Ez ad igazi értéket a jellemerősödési folyamatának. Egyetlen egyszerű elhatározással és annak következetes végig vitelével elképesztően sokat tudsz emelni életed minőségén, amit (még) nem most, de a közeli jövőben már lemérhetsz.”

kép: pixabay.com

rengeteg megivott bor, eltompult agy – vagy az eszközben látható spirálvonal, mint Tejút-analógia

csak rajtad áll, mit látsz meg és merre indulsz: a tanulás vagy a felejtés útján

Miért kell menni a legutolsó pillanatig előre?

Miért kell menni a legutolsó pillanatig előre?

Miért jó, ha soha nem ébredsz rá, hogy elbaltáztad? Mert időben korrigáltál. Tudom, nem először kerül elő a téma, de vesszőparipám. Soha ne érezd, hogy el kellett volna indulnod, de félelemből, lustaságból, kényelemszeretetből nem tetted. Soha. Emlékezz, hogy a bátorság nem a félelemnélküliséget jelenti.

 

Ha hiányozna belőled a félelem érzékelésének képessége, akkor érzéketlennek nevezhetnénk, nem bátornak. Érzéketlennek lenni nem érdem és nem erény, a bátorság viszont az. A bátorság nem más, mint a meglévő, benned munkálkodó félelem ellenére való cselekvés. Ha le is fosod csinálod a bokádat, mégis cselekszel, ledermedt-riadt és megúszásra játszó ösztönlény-lét helyett. Hidd el, tök mindegy, mennyi találatot kaptál már, a sebhelyeid száma is csak téged érdekel. Lehet mögötted számos és számtalan megvívott és elveszített csata, harc és háború. Mindez nem számít. Az a lényeg, hogy itt és most, e percben és e pillanatban hogyan és miként működsz.

 

Még az sem gond, ha sokáig, érzésed szerint talán túlontúl sokáig rossz irányba mentél. Tényleg nem baj. De módosítottál, korrigáltad a tévedéseket és dolgozol a helyes döntések láncolatán. Ez számít. Nem érezheted, hogy adósa maradtál önmagadnak, hiszen valójában erre megy ki a játék. Nem másnak tartozol elszámolással, önmagadnak. Ha valakinek hazudsz és becsapod őt, az te magad vagy.

 

Soha nincs késő, még a vég előtti percben sem (itt most fizikai testre gondolok). Az a fontos, hogy ez a vég út közben találjon: olyan úton, ami a valódi célod felé vezet, mindegy, előtte hány és hány vargabetűt és kanyarulatot tett. Gondold csak végig: a mostani életed vége ráhatással van a következőre. Nem azt mondom, hogy determinálja, de nem mindegy, elvarrtad-e a szálakat, vagy még nagyobb, kesze-kusza gubanccsomót hagysz magad után – magadra, hogy majd, egy későbbi körben vesződhess vele.

 

Bátorság kellhet a hibák – elsősorban önmagad előtti – beismeréséhez, de a hazugságspirál soha nem a túlélést szolgálja, legfeljebb illúzió-szinten. Olyan ez, mintha azzal győzködnéd magadat, hogy mérgezés nélkül véged lenne. Lehet, hogy nem egyik pillanatról jössz le a szerről, de igenis lehetséges váltani, ha te akarod. Talán élhet benned aggodalom a környezeted miatt, hiszen ők betettek téged egy skatulyába, ezzel könnyítve meg saját dolgukat. Legyen az ő bajuk megoldandójuk, hogy újrakalibrálják a rólad alkotott véleményüket.

 

Miért ne változhatnál meg akárhány évesen is? Ki mondta, hogy rugalmatlan, kényszerpályán tehetetlenül mozgó bábként kell élned az életedet? Emlékezz, te is csillaggyermekként születtél, benned is ott van belül az a bizonyos gyémánt. Lehet, hogy most, ebben a percben semmi nem látszik a ragyogásából, annyi sz@r sár rakódott rá, de miért ne vehetnéd kézbe a valóságos és spirituális magasnyomású mosót és kezdenél a takarításba-pucolásba, hogy végre méltó életet élhess? Még ha csak percekre, a legeslegvégén is?

 

kép: pixabay.com

tudnod kell, hogy jó irányba haladsz

Hogyan juthatsz el a kifogásoktól a megoldásokig?

Korábban ígértem, hogy írok még a Szaturnusz-Plútó együttállásról és a hozzá kapcsolódó energiákról. Ma egy apróságnak tűnő, de lényeges dolgot helyezünk a mikroszkóp lencséjére: az attitűdöt. Végtelenül sok múlik azon, miként érkezünk meg egy ilyen jelentős égi helyzetbe. Ha eddig a kényelmes-langyos megoldásokat részesítettük előnyben, most ezen a téren is átprogramozhatjuk magunkat (igen, véglegesen, nem úgy, mint a most kirajzott bejglifutók, akiket még legfeljebb két hétig látunk és újabb ötven hétre nyomtalanul eltűnnek…). Nézzünk önmagunkba azzal a bizonyos „kíméletlen” őszinteséggel. Ha ez nem megy, kérlek, ne is olvasd tovább a mai írást. Él-e benned hajlam a kifogások keresésére, miért nem teszel meg valamit, amiről érzed/tudod, hogy jó lenne, hogy hasznodra válna? Most emelkedik a tét, mert a jelen helyzetben a régi, rossz minták helyett újakat, jókat tudunk alkalmazni, anélkül, hogy lenne benne „tapasztalatunk,” vagy előzményünk.

Ha eddig a „miért nem” volt a zászlónkra hímezve, bátran cseréljük le a „hogyan igen”-re. Aki mindeddig a kifogások embereként élte az életét vegetált, most beleállhat az életébe/sorsába és a megoldások emberévé nemesedhet. Olvassuk vissza a korábbi írást, miről is szól a 2020-as év elejének kozmikus erőtere. Engedjetek meg egy kis sport-párhuzamot: aki csak álldogál a kapu előtt, az rúghat időnként gólt, ha felé gurul a labda és jól el is találja. Az igazi, eredményes és agilis csatár viszont keresi a lehetőséget, visszamegy labdáért, figyel, helyezkedik, együtt él és lélegzik a játékkal, nem csak a jobb lábában bízik, amit elég egy véletlenszerűen guruló labdába tennie, és csak akkor termel gólt. Nem azt mondom, hogy nehezebb lesz kifogáskereső, sunnyogó és alibiző attitűddel lehoznia következő időszakot, azt viszont bizton állíthatom, hogy proaktívan, emelt fővel, kurázsival (figyelem, ennek a szónak az eredete a francia courage – szív szóból ered!); a lehetőséget keresve és változtatva igazán nagyszerű történések várnak ránk. Azzal sem vállalok nagy kockázatot, ha az ilyen beállítottságú szülöttek életük egyik legjobb heteiként-hónapjaiként fognak visszaemlékezni a duplahúszas év kezdetére.

kép: www.pinterest.com

Merhetünk merészek lenni?

Merhetünk merészek lenni?

Napjainkban valahogy egyre több hang susogja fülünkbe, hogy törekedjünk a biztonságra, betonozzuk be magunkat és maradjunk inkább a biztos sz@rban, minthogy kockáztatva (mit is?) próbáljunk kikecmeregni belőle egy szebb, jobb és – minden tekintetben – illatosabb új világba, új valóságba. (tovább…)

Pin It on Pinterest