Ne keresd a tanulságokat, ez csak futás

Ne keresd a tanulságokat, ez csak futás

Szeretném az elején leszögezni: ez a bejegyzés inkább a futásról szól, mint a spiritualitásról, persze azért a suszter túlságosan nem távolodhat el a kaptafától. Nos tehát, futás. Zsenge gyermekkorom rövid tájfutó évei után bő öt esztendővel ezelőtt húztam nyúlcipőt – első etapom 3 kilométer volt, két éti csiga húzott el mellettem és a tüdőmet véltem kiköpni. Innen fejlesztettem fel a félmaratonig a teljesítményemet a villanyoszlop-módszerrel. Nem, nem akasztottam fel magamat, meg nem is nyújtásra használtam ezeket az ojjektumokat: minden edzéskor az előzőnél két-három oszloppal futottam messzebbre. Valódi szaturnikus módon, lépésről lépésre haladva, apránként tágítva valóságomat 2016. novemberében lefutottam az első félmaratoni versenyemet. Visszakerestem, mert Nagy Testvér minden infót megőriz: 2 óra 1 perc 25 másodperc idővel. Ezt követően tettem némi kitérőt a maraton világába, de két teljesített verseny után elmondhatom: kipipáltam, megvan, nem az én távom. Ellenben a fele igen.

A gyorsulás egyben a határok megnézését, feszegetését is hozta magával. Tavaly ősszel a „háziverseny” összesített 8. helyezése kategória bronzot jelentett, itt terveztem feljebb lépni a dobogón, hogy az egóm is kapjon egy kis kenetet. Ahogyan a tavaszi versenyt, úgy az őszit is elmosta a kávé (nem arabica; az ok monogram-szerű rövidítése, hogy voldemortosan ne nevezzük nevén – őt, akit mindenki ismer és jelenleg a világon a legtöbbször kimondott szó valamennyi nyelven, kivéve – egy mém után szabadon – a magyart: mi maradtunk a b@zmegnél…). Áprilisban bevált a privát „verseny” önmagammal, a Kis-Duna partján. A helyszín az eltelt hónapok alatt szemernyivel sem változott kedvezőtlenebbé, ezért kitartottam mellette (sík, árnyas, széles, viszonylag sima aszfalt, kis forgalom). A gyárilag tervezett megmérettetést mindössze három héttel a rajt előtt fújták le, így az edzésterv tucatnyi hetéből szintén már csak három volt hátra, maradtam a szeptember 20-nál. Vettem egy kifejezetten gyors futócipőt (ami baromi kényelmetlen, pattog, de tényleg tempóbarát) és körülnéztem némi biciklis kíséret után. Ennek az oka a figyelem egyhegyűsítésében (nini, ismét egy Szati) keresendő: ha valaki előttem megy és figyel és „húz,” úgy én a világon semmi mással nem kell foglalkozzak, mint egyik lábamat a másik után tenni, lehetőleg minél gyorsabban és vagy húszezerszer (gyanítom, méternél hosszabbakat lépek futva – sose mértem).

levezetés után…

Nővéremtől kaptam futóhátizsákot, ez végtelenül praktikus jószág: ivóvíz, zsepi, útközbenre mazsola mind belefér, ahogyan a kulcs is és még egy aprócska sípot is szereltek rá, ha mérkőzést kéne vezetnem. Praktikumának legfőbbike, hogy messziről hirdeti: viselője futóbolond, nem „csak úgy” kacagva kocog. Amolyan „lássátokénbaromikomolyannyomom” eszköz, de én vagyok az egyetlenegy kivétel, aki nem ezért hordja… Félre a tréfát, megtankolva, májölő energiazseléket bekészítve virradt a vasárnap reggel, amit a Jóisten is rekorddöntésre teremtett. Napsütés, de hűs, 12-13 fokos idő, igen enyhe szellővel. Mivel a szentek keze maguk felé hajlik, nem akartam álszentként viselkedni és annyi könnyebbséget kiutaltam saját részre, hogy repülőrajttal indultam, a stoppert már a versenytempóban élesítettem. A pálya 3 és fél kilométer, három oda-vissza hossz, azaz összesen hatszor kell végig futni egy nagyjából egyenes vonalat. Baromi unalmas. Az volt tavasszal is. Zárójel: egyszer egy 520 (ötszázhúsz) méter hosszú rekortánon teljesítettem húsz hosszal az aktuális edzéstervi penzumot, komolyan mondom, a végén akár ölni tudtam volna; nyújtás közben sötétebbik én-részem várta, hátha belém köt valaki… A futás közbeni monotonitásnak a környezeti oldalát nehezen viselem. Inkább változatos helyen kétszer annyit, de ne ugyanott, az oda-vissza meg… Szóval ki van ez találva, de mégis – itt a legjobbak a körülmények. Amikor huszonegy kilométeren át csak magára figyelhet az ember, az egyszer jó. Mindig középtalpra érkezz, a sarkadat felejtsd el. Jó, ez megy, a cipő qurva kényelmetlen amúgy is, ha a sarkam verem oda, azonnal büntetve emlékeztet, hogy nem finomkodni van a lábamon. Hosszúakat lépj. Megy ez is, most sokat nyújtottam, hengereztem; merev és kötött voltamhoz képest a legjobbat tudom kihozni magamból. Igyál rendszeresen. Ez is okés, legfeljebb tíz perc telik el két kortyolás között. Fura, a nyakam kicsit merev. Ja persze, nem nézek se jobbra, se balra. A szembe jövő futók droidnak nézhetnek, mert intek és biccentek, de előre nézve, enyhén üveges tekintettel futok tovább. Épségben megmaradt friss mókustetem riaszt meg, basszus, ezt még kétszer látom a végéig. Imádom a mókust, de élve. Mindegy, nincs érzelgés, a mókus karmája beteljesült, gondoljunk a lebontó organizmusokra, ők vasárnapi tort ülnek majd. Jó a bicikli, jó nézni, biztonságot ad; ezúton is hála és köszönet Burger Anikónak a nemes feladat kitűnő teljesítéséért és a verbális motivációért egyaránt. Fordulunk, fordulgatunk, jön az utolsó hossz. Tavasszal itt jött a „nagy roham” a végén a hősies sprinttel. Érdekes, tök jól bírom, mosolygok (olvastam, az két másodpercet is jelenthet kilométerenként…), szép az idő, minden rendben. Valahol a nyolcadik és kilencedik kilométer között, magamhoz képest meglepően hamar jutottam el abba a félmeditatív állapota, ami révülésesen vezet ki ebből a világból és megengedi a teljesítőképesség határáig feszíteni az izmokat szenvedésérzet nélkül. Amikor nézem a kartokba húzott telefont, mennyit kell még sprintelni, zsibbadtan látom, hogy „túlfutottam,” már 21 és félnél járunk. Ez meg hogy lehet? Ja persze, tavasszal a „Tököl” tábla tövében hátraarcoltam, most meg kicsit, pár tucat méterrel hátrébb és ezek összeadódnak. Megvan. Tényleg. Gyors voltam. 4:30 min/km, b@szod kérlek! Kicsi kocogás után azért kieresztem a sprintet egy-két percig, ne maradjon bennem. Szinte azonnal tudatosul a tanítás és egyben üzenet: „gyakran könnyebben érhetünk célt és eredményt, mint gondolnánk és nem kell mindig mindent kifacsarni, hogy egy álmunk teljesüljön.”

Az idő pedig… még jó, hogy “your fastest”

Ez a tempó, amit el tudtam hinni 41 évesen maximumnak. Ez lebegett a szemem előtt, hogy eddig eljuthatok. Nyilván egy Vaporifly (44 és feles a méretem…) és egy három hónapos kenyai magaslati edzőtábor még gyorsítana, de nem vágyom többre ezen a területen. Jó érzés (megint csak az egómnak…). hogy „öreg” létemre gyorsnak mondhatom magam. Lehet, mostantól a „két lábon leggyorsabb asztrozófus” titulust is kiírom az oldalra… Ellenkező bizonyításig birtoklom ilyen idővel. A hivatalos félmaratoni idő 1 óra 34 perc 57 másodperc (visszaszámolva). Büszkeség, kipipálás – az érzés, hogy nem maradt bennem semmi aznap. Ha még most is olvasod ezt a nárcisztikus bejegyzést, tisztellek. Ígértem, nincs tanulság, nagy okosság, semmi. Egyszerűen csak jó volt. Köszönöm, hogy megoszthattam veled.

Pin It on Pinterest