Nem ott tartok, ahol kéne.

Ez a mumus-mondat. Ha még nem mormoltad el magadnak, az bizony szuper. Más megtette helyetted bőséggel.

A mondattal amúgy semmi gond, ha – például – egy tájfutó versenyen, nem túl nagy tét esetén hangzik el. Térkép, tájoló és irányba állsz. Legrosszabb esetben már ki is hűlt a paprikáskrumpli a bogrács aljában, mire bekocogsz a félig már össze is pakolt célba. Sajnos azonban ennél élesebb helyzetben és jóval gyakrabban puffogtatják.

A gond akkor erősödik, ha általad sikeresnek vélt-ítélt illető szájából lát napvilágot. Basszus, ha ő úgy érzi, hogy elkottázta, akkor én mitévő legyek? Másszak be valami komfortos szikalüregbe, jó távol az emberektől? Dehogyis, sőt. Most elárulom a nagy titkot, sőt: a Nagy Titkot. Gyere, hajolj közelebb, csak egészen halkan súgom meg. Ha telóról olvasod a buszon, most takard el a kijelzőt, nehogy meglássa más. Íme: nincs verseny. Tényleg.

Verseny, amiben másokkal kell összemérned magad – valójában nincs. Illúzió. Ha úgy érzed, ilyenben masírozol, valamit érdemes át- és újragondolnod. Önmagaddal lehet életszerű csak és legfeljebb bármi összemérés. A legjobb változatoddal, ez azonban belső minőség.

Minél többet _pisztatod_ magad, hogy nem ott tartasz, ahol kéne, annál rosszabb. Ellenben sose késő abbahagyni és leszokni erről a füstszűrő nélküli, mélytüdőre szívott cigizésnél is károsabb szokásról.

A papírforma csak egy téglalap. Sokszor bejön, de az élet attól szép és változatos, hogy időnként borul, mint demens amerikai elnök alatt a sunyi bicikli.

Nem titkolom, nagyra tartom Novak Djokovicsot. Egyrészt, mert nem a világ gazdag részén születő, kivételes körülményekbe cseppenő csodagyerek. Másrészt: nem mindig olyannak ismerte a világ, mint most. Gyönyörű látni – a játéka mellett – a jellemfejlődését is. Tavaly Wimbledonban eszébe sem jutott kétszettes hátrányban feladni. És neki lett igaza.

Kevesen dicsekedhetnek azzal – még a legnevesebb játékosok között sem találni ilyet -, amivel én, már ami a teniszt illeti. Soha, semmikor, egyetlenegy szettet sem vesztettem el. Soha. Ennek az oka prózai: nem is játszottam. A tréfát félretéve: ez csak egy példa. Egy – látszólag és más számára – lefutott meccsre.

Alapigazság: soha, semmikor nem hagyhatod, nem engedheted, hogy leírjanak. Soha. És ezt te magad sem teheted meg önmagaddal, olyan vélekedéssel, hogy nem ott tartasz, ahol kéne. Ez ugyanis elválaszt a jelentől, azaz a megoldástól.

Lehet, hogy szívesebben taposnád utad olyan szakaszát, ami még előtted áll. Koncentrálj arra. A talmi sóhajtozás nem fog segíteni; a koncentráció, a tények elfogadása, majd a rájuk való építkezés viszont igen.

Lépésenként haladsz előre, de senki és semmi nem tilt(hat)ja meg, hogy ha a helyzet úgy hozza, akkor ugorj.

kép: pixabay.com