Ha nem tartanám méltatlannak, hát irigykednék arra, aki kicsi korától a spiritualitás útját járhatta. Bár bennem megvolt a hajlam, ám a környezet finoman szólva sem támogatta ezirányú érdeklődésemet. Egy kétszobás panellakásban éltünk a hatodik emeleten. Remek kilátással a szemközti tizenöt szintes betonmonstrumra. A Hold átvándorolt mögötte, én pedig a vajsárga alu Radal radiátoron ülve kuksiztam. Már amikor nem aludtam bele. A sztorit résztelesen leírtam a könyv prológusában (https://ladonyijanos.hu/a-konyvrol-a-stellalarol/), most inkább a miliő hatása a lényeges:

Materialista, finoman szólva is vöröses-kommunista attitűd szülői vonalon. Ebbe belefér a karácsonyfa, a húsvéti nyuszi, de a csillagok világa már a sötétítő függönyön kívül reked. Lepattantam.

Humbug, csalás, átverés. Egész tetszetős szinonima-készletet halmozhattam volna fel, miért hülyeség mindaz, ami nem fogható kézzel, nem a Párt mondja és még meg sem lehet enni vagy inni.

Gyerekként nyilván az ember azt veszi természetesnek, ami körül veszi. Még akkor is, ha később megdöbben (nálam lényegesen extrémebb megélésekről is hallottam az évek során). Ennek az oka végtelenül egyszerű: se te, sem én, se senki nem akar kilógni a családfa lombozata alól. Ez párosítva a poroszos oktatási rendszer által táplált megfeleléssel képes kiváltani a hatást, amit én is megtapasztaltam. Nevezetesen, hogy hosszú éveket-évtizedeket pazarlok el az ébredésig. Erről akkor még mit sem tudtam, ezért hát, gondoltam, élem a papírforma-életet. Annak minden velejárójával:

Másztam a rossz, nem megfelelő falhoz támasztott szamárlétrán (a képet Stephen R. Covey-tól kölcsönöztem). Továbbtanulás, munka, első házasság – minden ezt a fals ösvényt követve alakult. A velejárók – úgy, mint kiégés, boldogtalanság, értelmetlenség-érzet – sem maradtak el. Be-bekúszott, hogy az élet nem ennyi – nem lehet ennyi. Még nem hullott halkan sorsom poharába az utolsó csepp, mikor jó sorsom visszaterelt a csillagok útjára.

Igen, pár (sok) évtizedre ott hagytam a Holdat bámuló kisfiút a radiátoron. De ő – ott, mélyen belül, bennem – várt rám türelmesen. És igen, ezzel a döntéssel minden a helyére került. Ám ez nem jelentette automatikusan – nagyon nem -, hogy könnyebbé vált volna, sőt.

Felelősségvállalás, érdemi döntések súlya, önmagam felvállalása és a többi „habkönnyű” megfejlődni való egyszerre ugrott boldogan a nyakamba. Én persze a „szakadt rám” szófordulattal illettem, de igaztalanul. Mert már értelemmel bírt. Immár térképet tarthattam a kezemben és felfénylett az út. Az Út inkább, nagy betűvel, mint a Gyűrűk Urában.

Ma is járom, napról napra lépdelek rajta. Igyekszem mindig jobban tenni a dolgom. Célom és meggyőződésem, hogy ma legalább egy kicsit jobbnak kell lennem, jobban kell csinálnom, mint tegnap. És holnap a mai önmagamat is felülmúlhatom. Hiszen ez a fejlődés, nem?

Ha sikerül nyomot hagyni, az már csak extra. A nem várt bónusz. A fahéj a hab tetején.

kép: pixabay.com

– ha tetszett a cikk,

– ha szeretted olvasni,

– ha örömet szerzett,

megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő írások elkészülését:

https://www.donably.com/ladonyi-janos-asztrozofus