Hogyan mutatja meg a lezárás a valódi szabadságodat?

Hogyan mutatja meg a lezárás a valódi szabadságodat?

Arra gondoltam, ideje ötvöznünk az aktualitásokat és a spiritualitást. A frissen bejelentett iskola- és boltzárások okozta sokkról szeretnék ma veled kicsit beszélgetni; ha megengeded, rávilágítok pár érdekességre. Semmi új, csak ismétlés, ami közismerten a tudás anyja neve is egyben. A pillanatnyi helyzet szerint két hétig az üzletek zöme zárva tart, kivéve a nevesített kört (élelmiszer, patika, drogéria, benzinkút). Sokakban kapcsolódik be a korábban, jellemzően több generációval ezelőtt megélt háborús, rendkívüli helyzetben élős mintázat. Az első ijedelem idejét élheted, de már mocorog az is, hogy mi mindent túlélünk. Mindent, kivétel nélkül. Na jó, a medve az megöl. De félre a tréfát: életkorodtól függően szüleid, nagyszüleid, dédszüleid csücsültek légópincében, miközben hol orosz, hol amerikai bombák pottyantak és a manapság alapozás közben kiásott pár darabtól eltekintve fel is robbantak. Eleinte olyan zsigeri félelmet ébresztettek, hogy derék férfiak is maguk alá vizeltek – volna, ha nem szégyellik. Telt-múlt az idő, a sziréna megszólalt, irány a pince, majd jön a robbanás. Előbb-utóbb mindenhol kialakult a rutin: kié a sarok, melyik anyuka kapja meg a puhább szalmazsákot, a Manci teát főz, Dezső pedig hazafias dalokkal önt lelket a többiekbe az ő érces baritonján. A lódög csemege, a kockacukor valuta, a cigi kerek születésnapokra és megvesztegetésre szolgál. Borzalmas, nincs mit szépíteni; vedd észre mégis: a túlélők egyfajta (vad)romantikával emlékeznek vissza a hírhedt, egyben legendás időszakra. Soha, semmikor, semmilyen körülmények között és semiképpen nem akarják újra megélni és ettől az utódokat is óvják. Mégis, őriznek egyfajta közös lángocskát: ott, a rettenetben helyt álltak, amikor nem nyújtott senki garanciát arra, hogy nem tömegsírban végzik, hanem később mesélhetnek az unokáknak.

Aki megélte a világháborút (ma már csak a másodikról szólunk, az emberi test élettartamának végessége miatt), az ötvenhatos eseményeket, másképp tekint a világra. Tudom, én magam könnyen beszélek, csak 1956. óta kétszer fordult a Jupiter a születésemig, nem voltam ott, nem tudhatom. Jogos – valahol. Ám nézz mélyen befelé és ne mondd, hogy nincs igazam; ha csak pár ilyen emberrel beszéltél, megerősítik, amit eddig leírtam. Mindez azért fontos, mert mérhetetlenül erősen jelen van a kollektív tudatban (sok néven ismerjük, hívhatod morfogenetikus mezőnek is, az jóval tudományosabb megnevezés), amiből „táplálkozunk,” lehívunk mintákat. Egészen fiatal emberek is képesek olyan reakciókat produkálni egy kéthetes boltzár hírére, ami legalábbis B-24 Liberator kötelékek eget elsötétítő morajára hajaznának 1944-ből, vagy orosz tankhad lánctalpának csikorgására ötvenhatból. Szeretném, hogy tudd: igen, vannak párhuzamok és különbözőségek is. A párhuzam a rendkívüliség, a „szokásostól” eltérő, kizökkent, rendkívüli állapot. Ez tény, nehéz vele vitatkozni; ha 2019. március elején valaki elmondja neked, hogy alig két év múlva hogyan élsz, a. elküldöd a picsába melegebb éghajlatra, b. szimplán kiröhögöd, c. megkérdezed, milyen tudatmódosító szert nyomott be, mert ilyen víziókra te is vevő lennél, már ha a Neptunuszodat egy kicsit alacsony szinten vágynál pörgetni, úgyhogy sebtiben adja meg a díler kontakját és a jelszót. Itt azonban véget érnek a párhuzamok.

Mi akkor a fő különbség, miről kell feltétlenül tudnod (emlékezz: a „kell” szó nem a szívem csücske, jellemzően az „érdemes”-t szoktam helyette használni, de most a kellség idejét éljük): a gombok nyomódnak, mintákat aktiválnak. Kellő éberség és tudatosság híján pont úgy fogsz reagálni, mint őseid. Zárójel ismét: az eddig taglalt minták kitisztulásához hét generáció leszületése szükségeltetik, azaz a „hetedíziglen” értelemzése – bár más olvasatban – itt is igaz. Kulcsfontosságú tisztában lenned vele: másként kell reagálnod. Ma nem lőnek le, nem visznek málenkij robotra. A helyzet rendkívüli, de az elbújás, a csigaházba tekeredés nem segít, még ha a spirálvonal Tejút-analógia is, attól nem emeled magas szintre a gubózást. Nem azt mondom, hogy szegd meg az előírásokat. Dolgozhatsz otthonról, eltelhetnek hetek anélkül, hogy kulcsot fordítanál a bejárati ajtó zárjában, nem ez a lényeg, hiszen ez „csak” a fizikai sík. Nem érezheted magad bezárva, korlátozva, csonkítva. Akkor sem, hogy most pénzt vesztesz, ha egyébként frusztrálna, hogy nem sétálhatsz el a gazdaboltba vakondriasztóért, vagy egy új felsőért a turiba, mert megérdemled. Két hét. Minták mutatják magukat, sejtszintű emlékek aktiválódnak, de te döntesz, te vagy a főnök vezérerő életed döntési folyamatában. Már nem lehet célod, hogy túléld, hogy centit vágj, napokat, órákat számolj vissza, mire kinyitnak az üzletek. Ez a vészüzem, a túlélés programja, de Neked, Fénytestvérem, már nagyobb a felelősséged, több a dolgod, magasabb minőségek megélésére vagy hivatott. Igenis őrizd a lángot magadban, emlékezve arra, hogy csak a boltot, a testedet zárhatják be, a fény és a lelked szabadságát soha. Ez a látszólagos korlátozás és zárás hozzásegíthet a valódi, nagybetűs szabadság megtapasztalásához, ami nem függ jogi döntésektől és kereskedelmi egységek nyitva tartásától. Emeld fel a fejed, látva a zárnyaló madarakat, elengedve a földön csúszó-mászó dolgok nézésének korszerű kórszerű divatját.

 

u.i.: ez az írás 2021. március 5-én, egzakt Jupiter-Merkúr együttállás idején íródott, azaz ott mozog benne a gondolatok, a tudat kiáradása és végtelen szabadsága.

 

képek: wall.alphacoders.com

Meddig hivatkozhatunk arra, hogy nincs mintánk?

Meddig hivatkozhatunk arra, hogy nincs mintánk?

Rafinált szerkezet az egónk; sokan tekintenek rá úgy, mint a kis rohadékra, akinek egyetlen és legfőbb dolga, hogy dagonyában hagyjon bennünket és elválasszon a fejlődés és a kiemelkedés ehetőségétől. Ez – természetesen – nem igaz. Az egó működési elve szerint a biztonságot szolgálja, ehhez pedig eszközül egy meglehetősen egyszerű módszert választ: a változatlanságban tartás késztetését; azt, hogy ne akarjunk ugrálni, jó az, ami van. Hangsúlyozom, ez késztetés. Tegye fel a kezét, akinek az egója pisztolyt nyomott a halántékához és úgy kényszerítette a tett nélküliségre! Na ugye! Minél kifinomultabb egót tudhatunk magunkénak, annál szofisztikáltabb, hihetőbb és valóságosabb(nak tűnő) kifogásokat kapunk készen, gyakran akár el is hisszük őket, főleg, ha el akarjuk. Az egyik ilyen „miértnemteszemmegamitmármegkéne”-pirula a mintanélküliség, őt járjuk ma körbe.

Ízlelgessük, csócsáljuk a következő mondatokat: „nem láttam otthon, milyen az igazi férfi/női minőség”, „engem nem szerettek a szüleim, így nem tudom, hogyan szeressem a gyerekeimet, fingom fogalmam sincs a szeretetteljes kapcsolódásról”, „a mi családunkban mindenki érdekből/kényszerből házasodott, hiányzik a szerelem és a harmonikus párkapcsolati családi mintázata”, „apám, nagyapám, dédapám és fölöttük is mindenki napszámos volt, nem láttam, hogyan kell, hogyan lehet alkotó-teremtő, bőségben leélt életet megvalósítani”, stb. A felsorolásnak csak a lustaságom és a terjedelem szab korlátokat; mindannyian hallottunk ilyen, és ehhez hasonló ordas kifogásokat, minősített esetben akár saját magunktól is. De mi ezzel a gond, ha valóságosak és tényleg így nőttünk föl? A kulcs a felnövésben bújt el. Jó két évtizede hallottam egy mondást, ami az ember arcáról szól: harminc éves kor fölött az ember felelős azért, hogyan néz ki az arca, milyen arcvonásokat gyűjtött össze. Jó mondás, maximálisan tudok azonosulni vele. Pontosan ugyanez a helyzet a mintákkal és azok hiányával is, csak itt nem kell három évtizedig malmozni születésünket követően.

Elmondhatjuk, hogy nagyjából húsz és harminc éves korunk között már körvonalazódik, merre szeretnénk haladni. Közbeszúrok: az irányt látjuk, de ez nem zárja ki a későbbi, akár többszöri és radikális váltást sem, hiszen a fejlődésünkkel együtt változhatnak a prioritásaink is. Látjuk, merre szeretnénk menni és vagy van hozzá hozott mintánk, vagy nincs. Ez az a kritikus évtized, amikor a mintanélküliséget már kifogásként használjuk. A ma emberének egyik óriási – és korábban még nem ennyire könnyen elérhető – előnye, hogy a hiányait a technika, a nyitottság, a kommunikáció szolgálatába állításával képes pótolni. Ha minden vágyam fúrni-faragni, de az apám mondjuk könyvtáros volt és a család szerszámkészlete kimerült egy kalapácsban és egy csavarhúzóban, ugyan meddig hivatkozhatok jogosan erre a (valódi) tényre, mint kifogásra? Nem volt, hát nem volt. Kereshetünk olyan ismerőst, barátot, aki barkácsol, nézhetünk videókat róla – ezer és egy módon pótolhatjuk a hozott „hátrányt.” Azért tettem idézőjelbe a hátrányt, mert csak látszólag és csak elsőre az. Minden ilyen „hiány” és „hátrány” igazából értünk van. Segítenek abban, hogy csak azért is nagyot alkossunk olyan területen, ahol nincs hozott előnyünk. Aki botfülű családba született, sokkal elismerésre méltóbb zenészként kiteljesedve, mint aki előbb zongorázott, mintsem járni tudott volna. Utóbbi számára szinte kényszerpálya volt a muzsika, nem pedig saját, valódi vágyból fakadó szabad választás édes gyümölcse feltétlenül.

Ha nem adatott meg családilag, majd én megteremtem – ébresszük fel ezt az erőt és ezt a lelkesedést. Engedjük el a sóhajtozást, a jajdejólettvolnát és tegyünk, menjünk utána, pótoljuk. Ha nem szerettek a szüleink, ezer és egy helyről leshetjük el a jó mintát, kedvünkre válogathatunk élő, hús-vér és irodalmi, filmművészeti szereplőktől viselkedést, jellemvonásokat, mindent. Először „csak” másoljuk, utánozzuk őket és meglepő hamar kialakul a saját „stílusunk”, kifinomultan tudjuk működtetni azt, amire vágyunk, hiszen pont ez, a vágy ad erőt és tehetséget az eredmények eléréséhez. Ha eddig így vélekedtünk: „nem volt mintám arról, milyen szeretetben felnőni, ezért praktikus, de rideg apa/anya vagyok”, alakítsuk át a mondat második felét: „nem volt mintám arról, milyen szeretetben felnőni, ezért kettőzött lelkesedéssel, szívem vágya szerint élem meg a szerető szülő szerepét, gyógyítva ezzel önmagamat is.” Csak ennyit kell tennünk. Ugye, milyen egyszerű?

 

képek: www.pinterest.com

Pin It on Pinterest