Ezért (is) fontos kimondani, ami megérett benned

Számos vesszőparipám egyikével szeretnélek ma is traktálni elgondolkodtatni, mégpedig a családi mintázatok területére kalandozva. Tarts velem és fedezzük fel együtt ennek az időnként kusza, de számtalan tanulnivalót kínáló és fejlődési lehetőséget biztosító terület egyik aprócska szegmensét. Imádom a szemléltetést, a példákat, ha azok kellően magával ragadják a figyelmemet. Felső tagozatos általános iskolásként imádtam a Newton-ingát. Kiemeld az egyik acélgolyót oldalra, elengeded, majd a túlsó oldalon lendül és vissza – klasszikus örökmozgó energiademonstráció. Remek eszköz, ha acélról és tehetetlenségi erőről beszélünk, ám maximális óvatosságra int, mikor családi mintázatokról. Két aktualitás miatt is választottam ezt a témát mára: hétfőtől bolt- és iskolazár stimulálja a generációs pontokat, másrészt bő egy hete magam is kapitális hibát követtem el, kemény árat fizetve érte, amin nem akarok kotlósként ülni, inkább elmesélem neked, hátha egy icipicit tovább tud lendíteni, ha érintett lennél a témában. A kályhához visszaballagva találunk rá a szeretet áramlásának törvényére, azaz a nagy ad a kicsinek, a családban fentről kell áramolnia az energiának, a szeretetnek az ifjabb nemzedékek felé. E szisztémát tanulmányozta és foglalta rendszerbe Bert Helliger, a jelenleg ismert családállítási rendszer „atyja,” ha már egyházi indíttatású figuráról értekezünk. Régebben írtam arról is, hogy a szülő soha, semmilyen körülmények között ne tekintsen befektetésként gyermekére, amely majd szép hozammal gyarapítja őt.

Pár napja írtam Vinnie Jonesról is, a számomra kedves focista-színészt segítségül hívva szelepelési-indulatkezelési kérdések frappáns megválaszolására. E látszólagos kuszaság szálai azonban egyfelé tartanak: Vinnie évek óta kiíródni vágyódott belőlem, február utolsó hétvégéjének egy családi eseménye csiholta a robbanáshoz szükséges szikrát. Azt hittem/gondoltam/véltem, ezzel ragyogó módon kezeltem a bennem keletkezett feszültséget. Ha így lett volna, most nem klimpíroznék, illetve dehogynem, csak talán más témában. Egy szituációban nem haraptam oda, pedig kellett volna. Utólag látom, szánalmas, észérvnek sminkelt kifogással igyekeztem mismásolni mulasztásomat, „emberség,” „kímélet,” „tapintat” és társaik képében. Gilbert Renaud munkássága gyönyörűen mutatja meg a fogak problémáit, helyesebben írva tudomásunkra hozza egyes fogaink megbetegedésének hátterében álló konfliktustípust (nem, nem a mérhetetlen mennyiségű gumicukor és Nutella nyírja ki a fogakat, noha azok sem kívánatosak, de nem foghatók rájuk e galibák). Én a bal alsó hatosommal szálltam be a buliba. Ő már sokat kapott, három tömés gazdájaként rágok vele. Kedves és nagyra becsült fogorvosom cum laude minősítéssel végezte az egyetemet, maximálisan élvezi a bizalmamat; továbbmegyek: ő érte el nem kevés pszichológiai érzékével, hogy ne fossak majrézzak kontrollálatlanul a fogorvosi székben. Erre a fogamra viszont a harmadik karosszériajavítás és szobrászkodás után kijelentette, hogy ha újra műsorozik, már csak húzni fogja, mert három csatornás gyökerű, amiből van visszahajló végű, így idegölés-gyökérkezelés nem játszik. Nem jó kilátások, és akkor finoman fogalmaztam.

Az ominózus családi összejövetel után két-három nappal kezdtem érezni a fogamat. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én ezt nem szeretem. A fogam arra van, hogy rágjak vele, de nem érezni szeretném, arra ragyogó érzelmeket kaptunk a teremtőtől. Az érzés hamar lüktetésbe, majd fájdalomba fordult. B@ssza meg. A francba. A hét közepétől nehezült a történet, de bírtam, mert napi 1-2-3 fájdalommentes óra adatott. Átaludt éjszakáról nem számolhatok be, mert az nem volt, pedig a jó alvó szobrához időnként modellt fekszem. A szombat hozta el az egyértelmű mélypontot, egy napnál is hosszabb, szünet nélküli fájdalommal. Sunyi volt ám, mert csak az elviselhetőség határáig ment. Tettem egy fogadalmat: a fogamat nem adom. Így vagy úgy, de meggyógyítom önerőből. A Kataflam és társai nem játszanak, 2006. óta nem vettem be semmilyen gyógyszert és ezen most sem kívántam változtatni, maradt a gyógytea, a rozmaringfőzet, a reflaxációs hanganyag és a szellemi táplálék. Abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy Biologika, Recall Healing, pszichogenetika tekintetében csak kérdeznem kell és jobbik felem választ ad. Általa, a segítségével értettem meg a programot, ami beindult, a leállítás mikéntjét és a kifutási időt. Magamtól akár a hírhedt Szentkirályi utcai ügyeletre elmentem volna, ahol tizenhárom évesen otthagytam a fogamat, mert szó nélkül húzták ki (eddig az egyetlent). Kértem az idegrendszeremet, bírja még, azt a törölközőt fél óra múlva is be lehet dobni, türelem, türelem. Kibírta(m). Nem tudom, hogyan, tényleg. Na jó, kellett a tudás, hogy egy fájó, begyulladt fog visszafordítható; itt valóban nélkülözhetetlen a szellemi táplálék, ami erőt ad az érzelmi hullámzás, a sajgás-szűkölés idején. Amit ki kellett volna akkor, abban a percben mondanom, azaz odaharapnom, megtettem utólag. Az időről tudtam, hozzávetőlegesen mennyinek kell eltelnie, mire a tünetek enyhülnek. Nem volt könnyű, de sikerült. Nem azért, mert hős vagyok. Nem vagyok sem hős, sem különleges képességekkel megáldott valaki. Egyszerűen csak elegem volt bizonyos családi mintázatokból és a fogam fájdalma, lüktetése és az elvesztésétől való félelem sarkalt olyan dolgokra, amit a konfrontálódástól való tartózkodás, a kényelemszeretet eddig gátolt.

Emlékezz a Newton-ingára: te nem vagy acélgolyó. Dönthetsz, választhatsz; nincs determináció és tehetetlenség. A te vágyad, igényed szükséges ahhoz, hogy más minőségben éld éltedet a korábbi generációkhoz képest – és egy magasabb rezgésű mintát örökíts tovább. A felelősség itt van: nem visszafelé mutogatni, hogy „de hát nekem se’ mondta senki,” hanem a tény felismerése után megtenni minden tőled telhetőt, hogy az eddigi hiányodat erősségeddé formáld. Lehetőséged van korunk számos remek technikájával régi traumák gyógyítására, feloldására és nem kell huzalon lógó acélgömböcként pontosan azt továbbadnod, amit kaptál. Ezek az idők lejártak. Jelen korszakunk pont erről – is – szól: a felismerés már kevés önmagában; tettekkel, cselekedetek által válik építő erővé. Amikor valami nem jó, tudatosítsd, majd tegyél is a minőségi változásért és emelkedésért (emlékezz: ez lehet akár plútói folyamat is). Egyet kerülj el: a struccpolitikát. Ha valamikor nem fog működni, az most van és a mosttal kezdetét vevő jövőben – folyamatosan.

képek: wall.alphacoders.com

Pin It on Pinterest