Miként érdemes embertársaid döntéseihez viszonyulnod?

Nem is olyan régen arra kértelek, gondold végig: racionális vagy érzelmi módon döntesz-e jellemzően. Javaslom az akkor írtakat felfrissíteni, mert szeretnék rá építkezve egy-két apróságot lényeges dolgot megosztani veled, kiegészítésként, kibővítésként a mai korra aktualizálva. Mindenekelőtt azt, hogy nem kizárólagos/vagylagos a kettő. Tekints halmazokként a két döntéstípusra. Tudatosítsd, hogy bár keskeny ugyan, de létezik metszet: egy érzelmi döntésed lehet egyben racionális is. Fordítva azért nem érdemes okfejteni, mert a racionálisan alátámasztott döntés egyben és automatikusan érzelmekkel is átitatódik, hiszen valami „jó” mellett tetted le a voksod. Talán banálisnak tartod, hogy erre sorokat vesztegetek, mégis: kérlek, hidd el: egynél több embert ismerek, aki gyanakszik, ha valami egyszerre kedves a szívnek és még ésszerű is. Ilyenkor a gyanú erősödése okozza a „túl szép, hogy igaz legyen” címkéjű orbitális hazugság felszínre bukkanását. Ez okozza, hogy emberünk végül addig agyal és rágja magát, amíg lemond az eredeti, ragyogó döntésről és valami sokkal sz@rabb gyengébb változatot enged meg magának (ésszerű kompromisszum – ismerős a megalkuvás rózsaszín szemüveges narratívája?).

Következzen egy alapvető szabályszerűség: minél inkább egyensúlyban éled napjaidat, azaz harmónia-szinted közelíti-eléri optimális mértékedet, annál észszerűbb módon hozol döntéseket. Ez az „alapbeállítás;” ha úgy tetszik, a Teremtő ezt integrálta az alaplapunkra. Másik oldalról nézve a következőképpen tükröződik a tétel: minél jobban kibillensz az egyensúlyodból, annál észszerűtlenebb döntést hozol, ezek pedig jellemzően folyamokká, láncolatokká fűződnek össze, energetikájukban a lavinával állnak közeli vérrokonságban. Talán ismersz olyan embert (persze csak távolról), akinek szintén marginális ismerőse olyan kiterjedt rokonsággal bír, ahol egyik másod-unokatestvérének exsógora éppen ilyen kibillent állapotban leledzik. Tőle ne várj „helyes” döntéseket, működjön akár érzelmi-, akár racionális alapon. Abban a nem várt és végtelenül valószínűtlen forgatókönyv megvalósulása esetben, ha az elszigetelt, a statisztikai méréshatár radarernyője alatti rétegből kilépve tömegeket érne el… Igyekszem a három ponttal való mondatbefejezéseket minimalizálni, de most indokolt. Legyen ez egy nyolcvanas években megélhetési célból íródott ZS-kategóriás sci-fi könyv fikciója, de ha Isten ne adja, mégis így történne, úgy turbó fokozatba kell állítanod éberségedet. Az egyensúlyából kibillent ember mindinkább visszakanyarodik az ösztönszintű működéshez, amit önnön fenntartásának programja vezérel. Minden áron és bármi áron. Ennek következményei súlyosak. A népnyelv úgy fogalmaz: ilyen állapotban az illető nem néz se istent, se embert. Neked, mint kozmikus létezőnek, felelősséged van önmagad, jellemed, cselekedeteid iránt. Csupán és remélhetően egy üres hipotézist vesézünk együtt, de ha mégis megvalósulna, a felelősséged kiterjed a zsigeri üzemmódba váltott emberek irányába is. Mit jelent ez? Nem várod el, hogy lelassít, mikor a zebrához közelítesz. Nem várod el, hogy betartja adott szavát. Nem várod el, hogy korábbi jellemének megfelelően működik. Nem felmenteni akarom, mert neki majd elszámolása lesz az elcsúszás miatt, Te ellenben nem hivatkozhatsz rá „felmentésként.” Olyan éberséggel éled napjaidat, mintha az erdőben (itt vadonra gondolj) élnél és a zörejekre, neszekre fokozottan kellene figyelned. Ha tréningezel, abból bajod nem lehet. Ha felkészülsz, legfeljebb egy készség talonban lapul az eszköztáradban. A végére engedj meg egy képet: minél sötétebb az ég, annál nagyobb a Fény szerepe. Egy fekete újhold idején a világítótorony messzire látszik, a fényen túl reményt is ad. Hozd meg a döntést: leszel-e világítótorony, amikor ha leszáll a sötétség?

 

kép: wallpaperflare.com

Mit jelent a maximalizmus?

Jó ideje rágtam-csócsáltam a címben szereplő jelzőt – kéne már valamit írni róla. Nem azért, mert témahiányban szenvednék, az asztrozófus abban a kivételes, kegyelmi állapotban éli életét, hogy írnivaló több bukkan fel napról napra, mint amennyit képes pixelre vetni. A maximalizmus végtelenül megosztó jelzővé vált anélkül, hogy ő maga ezért bármit tett volna: maradt, ahol volt; a humán hozzáállás alakult több irányban is drasztikusan.

Hallottam „lemaximalistázni” valakit olyan tartalommal, mintha az illető síkosító nélkül erőszakolna bébifókákat szakmányban, és megjelent a kifejezés közel krisztusi érték jelölőjeként is. Nyilván ez a két véglet és az igazság odaát van a kettő között, az arany középút körül lakik.

Nézzük meg elsőként a definíciókat. Igen, több is van, lássuk a „hivatalosakat.” Valamely elv, igény túlhajtása, mértéken felüli követése – mondja a wikiszótár. A saját meghatározásom így fest: az ember a tökéletességre törekszik, minden tőle telhetőt megtesz a lehető legjobb eredmény elérése érdekében, anélkül, hogy a folyamat során megalkudna. Pont. Érzitek a különbséget?

Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban jártam főiskolára és szereztem egy olyan diplomát, amit jelen fizikai életemben már soha, semmikor és semmilyen körülmények között nem kívánok alkalmazni. A rengeteg – számomra – ballaszt-salak tárgy között elvétve akadtak igazgyöngyök is, ilyen volt a logika, amit két féléven át hallgattam.

A logika tanárom egyben a filozófiaelméletet is tanította, egy csodálatos előadó volt, jellegzetes hangja és utánozhatatlan stílusa máig elevenen él bennem az eltelt bő két évtized ellenére is. A wikiszótár maximalizmus-definíciójának ízekre szedéséhez viszont szükségtelen lenne felsőoktatási szinten logikát hallgatni, elég Pista bá’ és az ő józan (pálinkás) paraszti esze.

A maximum egy bizonyos mértéken belül van. Ha kézbe veszel egy három decis üvegpoharat, maximum három deci folyadékkal tudod megtölteni. Ebben az esetben nulla egész három tized liter a pohár maximuma. Itt ölt testet az értetlenkedés és a felcsúszó szemöldök, hogy vajon miképpen lehet túlhajtani és mértéken felül követni, ha adott a maximum? Azt hiszem, tényleg szögegyszerű annak belátása, hogy maximalistaként példabeli poharunkba három deci vizet/bort/málnaszörpöt kívánunk beletölteni, nem két és fél decit.

Három decit, egy cseppel sem kevesebbet, azaz a lehetőségből, az adott űrmértékű pohárból a lehető legeslegjobbat kívánjuk kihozni. Újabb pont. Egyszerű, világos, átlátható. Analógiában tekints egész életed minden részére vizespohárként és kalibráld be, mi az elérhető maximum. Maximalistának lenni ugyanis nem más, mint ennek elérésére törekedni. Lazsálás, mellébeszélés és alibi nélkül.

Elképzelhető, hogy nem mindig éred el a plafont, de törekedned kell rá. Évekkel ezelőtt írtam annak fontosságáról, hogy minden tőled telhetőt meg kell tenned önnön lelked nyugalma érdekében. Ezt a régi igazságot érdemes most kiegészíteni a magasra célzással. Ne érd be a legjobbnál kevesebbel! Ne alkudj meg! Nem az a baj, ha elbuksz az úton, az viszont megbocsáthatatlan, ha egyenesen keresed a gyökereket és a viccbéli tyúkhoz hasonlóan jelented ki: legjobb lesz, ha elesek.

Felejtsd el azt a közkeletűnek gondolt marhaságot, hogy maximalistának lenni már majdnem az, mintha nácinak vallanád magadat. Szó nincs róla. Lusta, az életükért és a sorsukért felelősséget nem vállaló emberek saját passzivitásuk vélt igazolására szeretik tespedős foteljükből osztani az észt az ilyen címkékkel együtt. Alkalmazd a két fül-technikát: egyiken be, másikon – azonnal! – ki. Nem sokkal több energia a legjobbat akarni a közepesnél, mégis, elképesztő lelki pluszt ad, ne érd be kevesebbel!!

képek: pixabay.com

Halak Mars, lelkierő

Csütörtökön érkezik meg a Mars a Halak asztrológiai jelébe. Ez a váltás lelkesedést, cselekvő erőt ébreszt lelkünk legmélyén, olyan, mintha a belső világunkban egy erős fényű fáklyát gyújtana a Kozmosz, aminek lángja bevilágítja a rejtett mélységeket. (tovább…)

Pin It on Pinterest