Mit is énekelsz/programozol?

Mit is énekelsz/programozol?

Amit énekelgetsz, azt vésed tudatalattid merevlemezére. Pont. Tényleg? Tényleg. In medias res, avagy tapossunk a lovak közé és öntsünk tiszta vizet a nyílt lapok közé. Engedd meg, hogy a nyitó kijelentést levezessem és együtt lássunk rá, miért fontos a zenét és a dalokat tudatosan dúdolgatnod.

Az idők hajnalán – már ami személyes létezésemet illeti – megjelent Magyarországon az Agykontroll. A kilencvenes évek elején kevés háztartásból hiányzott a vékony, liláskék színű, narancs betűs könyv. A miénk is birtokolt egyet, kiskamaszként mohó kíváncsisággal forgattam lapjait.

Tetszett, amit ott olvastam, mégpedig nagyon. Próbáltam, alkalmaztam, de kevéssé éreztem a döbbenetes és drámai változásokat, amit már a címlap alja ígért. Találtam azonban egy nyúlfarknyi utalást, hogy bizony hazánkban is indulóban a két hétvégés tanfolyam. Nosza, elkocogtam a Váci utcai standra, ahol egy kedves hölgytől tudtam meg: igen, már pár alkalom lement, tudok jelentkezni, 10.000 jó magyar forint az ára. Khmm… Ez akkor kisebb vagyonnak érződött általános iskolásként, de tudtam: elő fogom teremteni és ott leszek.

Egy év így is eltelt, de 1994. ősze ott ért az egykori Kertészeti Egyetem K épületében, a Villányi úti arborétum különleges pompájú növényeivel és varázslatos atmoszférájávál körülölelve. Dr. Domján Lászlóra akkoriban a karizmatikust tartottam a leginkább találó jelzőnek.

Máig él bennem figyelemfelkeltő kijelentése: amit gondolsz, de főleg mondasz, azt programozod az agyadnak. A módszer zsenialitása egyszerűségében, elemekre bontottságában, és az ebből fakadó közérthetőségében rejlik. A példa az éneklés volt.

Akkor még Máté Pétertől idézett, egy későbbi, ismétlő tanfolyamon azonban a PA-DÖ-DŐ „Fáj a fejem” című dalával. Fülbe mászó, fogós dallam, ráültetve egy mérhetetlenül káros programmal: „Fáj a fejem nem tudom, hogy mit akarok, hülye vagyok egészen.” Direkt nem linkeltem be a Youtube-ról, ha kíváncsi vagy, netán még nem hallottad, pillanatokon belül tehetsz érte.

A könnyen emészthető dallam hivatott kijátszani éberségedet. Vajon szavalnád-e a fenti szöveget, amennyiben versként látott volna napvilágot? Aligha. A búsongás – sokszor észrevétlenül – hungarikummá avanzsált, ez alól a (könnyű)zene sem tudta kivonni magát.

Legnagyobb veszélye éppen a tudattalan – azaz abszolút nem tudatos -, lefelé, szűkítő irányba mutató való programozás. Tudom, tudom. Éppen erre akarok kitérni, amit most – jogosan – a fejemhez készülsz vágni: akkor ki kell dobnod minden, nem pozitív kicsengésű szöveggel íródott muzsikádat? Szó nincs róla.

Talán már említettem, hogy rockerként szocializálódtam a fogékony éveimben és ma is gyakran hömpölyög fémzene a hangfalakból nálam. A rock és metálzene pedig nem mindig a legemelkedettebb szövegekkel operál. Nem célszerű megfosztani magad bármitől, ami kedves számodra. Bárgyú önbecsapás lenne mostantól rózsaszín szirupos, C-vitaminnal dúsított pozitív életszemléletű zenéket hallgatnod – kizárólagosan.

Nyilván akad olyan hangzóanyag, ami emelkedett és még tetszik is, őket erősítsd. Ahol bibis az ének – nos, ott használd a csodamódszert. Ez pedig mi más lenne, mint a tudatosítás. Vegyünk egy példát, legyen a Dinamit Tinédzser dala.

Mivel közel áll a szívemhez, őt belinkeltem. Vikidál Gyula hangja örök, torka arany, és nem, attól, hogy jelentéseket írt és még fedőnevet is kapott, a zenei munkássága nem csorbul. Egyszerű szerzemény, de nem tudod feledni, belerágja magát hallójárataidba. Mégis, a sugárzott életérzés – bár felettébb könnyű vele azonosulni – nem kívánatos. Hallgasd, én is szoktam.

Játszd azt, mintha filmet néznél. A stáblista idején jellemzően tudatosul, hogy te saját magaddal vagy azonos, a kanapédon ülsz és most fejeztél be egy magával ragadó, sodró lendületű, avagy megkapóan drámai filmet. Visszazökkensz – talán álmodsz egy-egy jelenettel, de nem pörgeted magadban úgy, mint a slágerek szövegét.

Tedd meg a zenében is: tűzz ki időszakot, legyen az öt perc vagy egy bejglisütő délelőtt: azt hallgasd, ami jól esik, tekintet nélkül a szövegre, de a végén energetikailag tisztogasd le megad. Hülyén hangzik, tudom. Mintha lefürdenél. Ne hidd el, tapasztald meg.

Ha tudatosítod, hogy műalkotásokat élveztél, a varázs programozó részének kihúzod a méregfogát. Talán ez az összetett képzavar teszi oly’ emlékezetessé, hogy ki is próbálod holnap. Emlékezz: azért hallgatsz zenét, hogy a lelked szárnyaljon, nem pedig lehúzó tudatalatti-programozás véget. Lakasd jól zenekecskédet és maradjon meg egyidejűleg egészséges, tiszta tudatalattikáposztád.

 

kép: pixabay.com

Ne csináld!!

Ne csináld!!

A klasszikus példát gyerekkel és háziállattal szokás demonstrálni: előbbinek a „ne rosszalkodj!,” utóbbinak a „ne sz@rj trágyázz a szőnyegre!” példamondatokkal. A fenti szerkezet hibájának egyik olvasata közismert, én magam is gyakran igyekszem ráirányítani a figyelmet a tényre: tudatalattink nem ismeri a „nem” szót. Azaz a két felszólítást így dekódolják az érintettek: „rosszalkodj,” a kutya meg… Tudod, hiszen te takarítod fel utána a potyadékot. Zárójel: igen, nem csak kétlábúaknál működik.

Amikor valamit tiltani szeretnél, találd meg a módját, hogy igenlő-állító módon fogalmazz, vagy alkalmazz más szemantikai „trükköket.” Ma a másik vonulatot szeretném kidomborítani, hogy együtt nézzük meg, tudatalattink tudattalan és szándékolatlan (félre)programozása mellett miért kerüljük az első mondat felszólításait. Jó, rántsuk le a leplet, te fogod a jobb sarkát, én a balt, kettő, három és! Igen, ott van, ni: ez a titok, de erről majd csak a következő bekezdésben írok, addig hájpolom az érdeklődésedet, hogy korszerűen inkorrekt morzsákat szórjak figyelmed elé.

Amit az előző szakaszban ígértem, most beváltom: a titok maga a lustaság, a kényelemszeretetet, a kreativitás hiánya és a jelenlét minimális szintje. Tudom, ezzel nem másztam a népszerűségi listád top hármas csúcsára, de akkor is ez van. Amikor látod, hogy a gyerek elindul a mászókán, de te aggódsz, mert még kicsi és nem bízol benne, gyorsabb, könnyebb számodra az ordítás: „ne mássz föl!!”

Megbeszéltük, ezzel valójában bíztatást adsz számára a kalandhoz, mert az első szócskát tudatalattijának matekja szerint egyszerűsítette, lehúzta. Nem is érti, miért torzul el az arcod és rángatod le. Neked megkönnyebbülés kinyilvánítani, mit nem akarsz, neki nem segít. Mondhatod helyette: „állj,” „mássz le!,” „hagyd abba!” – végtelen számú variációban állíthatod le a nem kívánatos folyamatot igenlő és állító verbális eszközzel. Hogy ez fárasztó? Igen, eleinte.

A megszokás nagy úr, szinte akkora, mint Voldemort. Azért kaptál agyat, hogy tornáztasd. Amikor tespedt év(tized)ek után sportra adod a fejed, leballagsz az edzőterembe, futócipőt húzol, bringára pattansz, először sajgó izomlázat gyűjtesz be. Kellő kitartás és állhatatosság után ellenben olvadnak a zsírpárnák, épülnek az izmok, alakul a forma, csökken a testtömeg. Miért is? Nem azért, mert zúzott fokhagymát keversz izlandi gleccserolvadékba és azzal kenegeted magad minden napfelkeltekor, szigorúan kelet felé fordulva, nyelvedet szájpadlásodra pödörve és a mágikus négy szót ismétled (ez most hatni fog).

Nem bizony: megmozgatod magad, úrrá leszel a kényelem csábításán és bevállalod a késleltetett jutalmazást. Apropó, késleltetett jutalmazás: az angolvécé használata, a gondolkodás képessége és a késleltetett jutalmazás megértése emeli az embert az állat fölé. Amikor ez nem megy, akkor az azonnali jutalmazás, késleltetett következmények párosára nevezel be, de persze ezt abban a pillanatban nem tudod.

Lépj túl azon, miként egyszerű számodra a kommunikáció és emelkedj a szimpla „ezt nem akarom!” minősége fölé. Elárulom: amikor gyakorolsz és a necsináld-okon túllépsz, világok nyílnak meg előtted. A kreativitásod ugyanis nem áll meg a nyelvtani bravúroknál – életed minden szegmensében elkezd (érted) működni, érted? Megint azt mondom: ne hidd el. Csináld. Ne tégy egy próbát, hanem állítsd át magad. Képes vagy rá.

 

kép: pixabay.com

Pin It on Pinterest