2018. nov 15. 0

Tényleg hülyének kell lennünk?

A ma emberének egy meglehetősen sunyi, szinte észrevehetetlen kihívással (is) meg kell érdemes küzdenie. A készen kapható gyorsfagyasztott ételek, a bérelhető férjek/feleségek és a kész sablonmegoldások kitermelték a szellemi megfelelőjüket. A ma emberének nem célszerű gondolkodni, az agyát sokkal inkább használhatja – eladói szempontból – optimális fogyasztói kosarának összeállítására – legalábbis ez a közvélekedés a kínálati oldalon. Vajon miért nem lehet ma híreket hallani, olvasni, vagy csak elenyészően kicsi százalékban? Történik valami, egy, maximum két tőmondatban beszámol róla a sajtó és többszörös terjedelemben értelmezi-véleményezi, elmondja szép tagoltan, hogy ez miért jó vagy rossz, mit kell gondolnunk az adott eseményről, emberről, helyzetről. Fel sem merül, hogy magunk alakítsuk ki az álláspontunkat; a készen kínált csomagban benne foglaltatik az előre és pépesre rágott szellemi táplálék is. Ez a jelenség odáig fejlődött fajult, hogy külön, nevén nevezett megmagyarázó, szájbarágó rovatok örvendenek magas olvasottságnak.

Mi lehet az oka, hogy a kisgyermek szintjén engedjük kezelni magunkat? Miért történhetett meg, hogy senki nem feltételezi rólunk, hogy bizonyos történésekből önálló következtetéseket és véleményt tudunk alkotni? A válasz nyilván a kezelhetőségben, precízebben fogalmazva a terelhetőségben van. Ha megmondom neked, mit gondolj és teszem ezt nap nap után, következetesen, akkor előbb vagy utóbb le fogsz szokni arról, hogy használd a fejed, az intuíciódat, azt fogod gondolni, hogy ej, de jó, itt ez az okosabb, olvasottabb valaki, leveszi a vállamról a gondolkodás gondját. Ha ezt a táplálkozásnál csinálnánk meg és mindent pépesen kapnál, mint a bébiétel, hamar kihullanának a fogaid, hiszen semmire nem használnád őket. Tízpontos kérdés: van-e ilyen szempontból különbség a rágószervünk és az agyunk között? Ugye, hogy?

Paksi Zoltántól ered a gondolat a kilencvenes évek „véleményformáló értelmiségével” összefüggésben: „kikérem magamnak, hogy Tompikának nézzenek, én képes vagyok a saját véleményem megformálására.” A helyzet azóta nem javult, de legalább súlyosbodott. Direkt nem írom, hogy romlott, mert nem lenne igaz, ugyanis ha most felismerjük ezt a mintát, sokkal nagyobbat nyerhetünk, mint mondjuk 25 évvel ezelőtt. Elképesztő szellemi felszabadulás, a sorok között olvasás képessége, kinyíló lehetőségek és eloszló félelem-felhők járnak a tudatosulás ilyen formája nyomán. Emlékezzünk, a ma emberének egyik, ha nem a legfontosabb írásjele a kérdőjel. Tegyük oda minden mögé, ahol fülünk falsot hall, merjünk a megérzéseinkre hallgatni. Bármilyen szépen és logikusan van levezetve egy folyamat, attól még nem biztos, hogy igaz. Ugyanarról a tényről más-más oldalról elképesztően különböző, véleménybe mártott tintájú tollal írt „hír” képes megszületni, de ez nem baj. Akik ebben az iparágban dolgoznak, kétlábú emberek, ez a szakmájuk, családot tartanak el, stb. A mi felelősségünk, csak és kizárólag a miénk, hogy mit eszünk meg, akár testi, akár lelki vagy szellemi síkon. Ha nem térünk be ebédelni a bohócos gyorsétterembe, mert ott ipari sz@rt adnak ételnek álcázva, akkor miért esszük meg ugyanezt a minőséget hallott vagy pixeleken át nézett hírek formájában?

Termeljük ki a saját igényességünket, ha eddig még nem tettük volna meg. Legyen annyi önérzetünk, hogy képesek vagyunk értelmezni és véleményezni dolgokat. Tiszteljük meg magunkat azzal, hogy ezt nem adjuk ki érdekvezérelt „alvállalkozók” számára. Nincs velük semmi baj, ahogyan tömegek tartják jó döntésnek a mekiben való táplálkozást önpusztítást. Nem a meki és nem a véleményformálók a hibásak, ők egy keletkezett űrt töltenek be, egy hiányból fakadó igényt elégítenek ki; nem kell és nem is szabad rájuk haragudni, legfeljebb nem kérünk a portékájukból. Ébresszük fel a tudatosságunkat teljes egészében, hogy végleg elkerüljük a készen rágott szellemi táplálékok jelentette kísértést.

 

képek: www.pinterest.com

Szólj hozzá(nk)!