A lemez második dala. Rövid, de szívmelengető. A nyolcvanas évek második felében hallgatva különös színezetet kapott a refrén: „Tiszta forrás, szép szó, ez legyen a jelszó…” Akkoriban – gyerekként – túl sok jelszó röpködött körülöttem. Ez a számos harsogvány nem volt kellemes, valahol mélyen belül éreztem, marhára nem való, hogy egy oviban is „jelentsen” a napos/hetes, hogy évnyitókon, évzárókon katonák, rendőrök és egyéb uniformist hordó elemek természetesnek vett kellékként lébecoljanak. Ekkortájt már a diktatúra puhulásának végstádiumát élte; aki nem barlangban élt, vagy a rendszer híve/haszonélvezője volt, pontosan látta, hallotta, amint az minden eresztékében recseg-ropog. Tehetős környéken jártam oviba, iskolába, a kevés csóró gyerek egyikeként. Az orvos, ügyvéd, politikus csemeték mesélték, amint Bécsbe járnak, dollárboltban vásárolnak (ha üres halamaz a szó, kérlek, olvasd el itt, mit is jelentett és derülj nagyot), Milkát esznek. Ebből persze profitálni is tudtam időnként, a répa és karalábédarabjaimat Ritter Sportra cserélve éltem a dagik mamlaszságával, akik meg nyers zöldséget nemigen láttak. Dinnyés József dala ebbe a szuvasodó légkörbe érkezett friss, életet adó oxigénfröccsként. Nagyon szerettem, már akkor szívemhez közeli volt az a feltétlen barátságosság, a kételkedés nélküli pozitivizmus, ami nem azonos a bárgyú rózsaszín-szemüveges vakhittel. De elég a szóból, klikkelj és hallgasd meg Te is!
kép: wallpaperflare.com
