2018. febr 07. 0

Tudom, mit tettél előző életedben!

Vagy tavaly nyáron? Ja nem, az egy film címe volt. Ma mindössze szeretnék rávilágítani egy párhuzamra. Az önismeret útját járó ember spirituális kalandozásai során óhatatlanul eljut ahhoz a ponthoz, ahol szembesül az előző élet fogalmával. Ez nem nagyon különbözik attól a felfedezéstől, amikor rájövünk, ugyan egy időegyenesen játszunk most éppen, de ezekből számtalan sok van. Van, mert ezek „előző” és „következő” címkézésének csak itt, a földi létezésben, a tér és az idő keresztjén van jelentősége. Tény, számos nyilvánvaló haszonnal jár, ha foglalkozunk azzal, honnan jöttünk, kik vagyunk, mit csináltunk azelőtt és mi az, amit netán félbehagytunk. Ugyanígy csodálatos felismeréseket élhetünk át, amint jelenlegi játszótársainkat más köntösben, más szerepben felismerjük; ez mind-mind nagyobb fokú és jobb minőségű megértést ad(hat).

Érdemes azonban valahol határt húznunk. Nem biztos, hogy minden problémánk megoldásához a múltban kell kotorásznunk ilyen szintig. Előzzük meg, kerüljük el a függés kialakulását. Ismerjük fel, mikor és meddig van rá valóban szükségünk, és honnantól következik a mohó kíváncsiság, a terméketlen mozizás vágya, amikor folyó nyállal, kigúvadt szemmel, eszmei popcornt ropogtatva bámuljuk a számunkra igazából irreleváns filmet. Az előző életek kutatásában való túlságos elmerülés pont ellene hat a hasznos vetületének: ha túl sokat járunk ebben a régióban, akkor keveset vagyunk a jelenben; pont abban a mezőben, ahol dolgunk van.

A korábbi életeink vizsgálata valójában egy tájolási folyamat. Irányokat keresünk, tereptárgyakat azonosítunk be; olyan viszonyítási pontokat keresünk és fedezünk fel, amiknek a segítségével az itt és most kezünkben lévő térképet eredményesebben tudjuk értelmezni. Ennél nem több a szerepe. Amíg megértést kapunk, addig jó. A dolog onnantól kezd „veszélyessé”, terméketlenné, önkielégítéssé válni, amikor cuppanós-langyos mocsárként tekintünk a visszautazgatásokra és megmerülünk, eldagonyázgatunk benne.

Ilyenkor termelődik ki az a csúf vadhajtás, amiről a mai mese valójában szól. Nyilván mindannyian Sajnos túl sokan ismerünk olyan embereket, akik az ezotéria zsákutcáiban tévelyegnek, ám azt hiszik magukról és váltig állítják, hogy a fejlődés és spiritualitás útját járják. Önismeretről itt most nincs szó. Különös ismertetőjegyük, hogy kinyújtott mutató ujjal böknek a környezetükben felbukkanókra a felkiáltással: „ugye tudod, hogy nem most találkoztunk először?” Ennek magasabb oktávja, amikor szemrehányóan és sértetten hozza a mit sem sejtő illető tudomására, hogy ő márpedig milyen alávaló gaztettet hajtott végre ellene valamelyik korábbi körben.

Álljunk itt meg egy pillanatra és képzeljük magunkat egy jól menő színház művészkávézójába. El tudjuk képzelni, hogy az egyik színész leköpi a másikat egy korábbi szerep miatt, ahol sérelmeket állt ki a világot jelentő deszkákon? Vajon van díva, aki a másik darabban hűtlen férjet játszó művész arcába löttyinti a forró kávét? Ugye, milyen abszurd képek ezek? Mégis, nap nap után előfordulnak a hétköznapokban. Gondoljuk végig, valójában mennyire nyomorult dolog „elégtételt” várni valami miatt, ami egy másik síkon, egy másik életben zajlott. Mennyire beteg és torz működés felhánytorgatni, sérelemként tálalni azt, ami nekünk ugyan lejött, de a másik talán egyáltalán nincs kész ilyen információk befogadására? Aztán meg honnan tudjuk, hogy a valóságot láttuk és nem viccelt meg spirituális egónk? Jó tudni, hogy kellő önismeret és jellembéli alapok nélkül könnyen futhatunk lyukra és sétálhatunk be zsákutcába, annak szilárd hitében, hogy a Champs-Élysées-n járunk.

Ha valakit felismerünk a régmúltból, azt az élményt transzformáljuk tanítássá. Örüljünk, hogy fénysugár tévedt egy eddig homályban maradt sarokba és már tisztán látjuk az ott megbúvó dolgokat, ne akarjunk igazság bajnokai lenni inkarnációkon átívelő önjelölt ezoseriffként. Nem a mi dolgunk, qurvára nagyon nem az. Amikor így működünk, energetikailag azonosulunk a kormányt/bankrendszert/exet/anyóst/főnököt/egyéb mumust szidó és okoló, önmagát tehetetlenségbe és kiszolgáltatottságba süppesztő emberminőséggel. Lényegileg semmiben, de semmiben nem különbözünk tőlük, tök mindegy, mit tanultunk eddig össze milyen tanfolyamokon ültünk eddig, milyen okleveleket szereztünk, ezeket mind a hajunkra kenhetjük egyenletes, simító mozdulattal, ha lehet, figyelembe véve a kozmikus irányt.

Értsük meg végre, ha előző életben járunk, onnan áthozunk ilyen-olyan felismeréseket, az nem arra szolgál, hogy most felmentsük magunkat a felelősség alól. Ha az előző körben Mercutio voltam, nem rúgom le a színpadról a mostani előadáson az egykori Tybaltot sértetten, hiszen ez már új darab, új szereposztás és a régi megélésekből nem viszünk magunkkal indulatot. Tudatosuljon, hogy ez egy óriási és fantasztikus tanító-oktató (szerep)játék. Paksi Zoltántól ered a gondolat, miszerint az igazi mester és a bölcs beavató nem Indiából jön, ő ott él a közvetlen környezetünkben. Igazítsunk a fókuszon, vegyük észre ha letértünk az útról, soha nem késő újratervezni és ráállni a helyes irányra.

 

kép: www.pinterest.com

Szólj hozzá(nk)!