2020. Már 13. 0

Út a csillagok felé

Ma történik először, hogy ezeket az oldalakat teljesen önző módon fogom használni. Nincs semmilyen magasabb erkölcsi üzenete a következő soroknak és nem ad útmutatást az eljövendő napok csillagállásait illetően. Egészen egyszerűen csak önterápiára akarom használni a mai bejegyzést, hogy kiírjak magamból némi kiírni valót. Hétfőn este telt a Hold, különlegesen szépen végezve dolgát, optikai értelemben (is). „Amúgy” is volt némi személyes érintettségem, ennek tudtam be enyhe elérzékenyülésemet és előkerestem a zenecsatornából Alanis Morisette Uninvited-jét, amit minimum öt éve nem hallgattam meg. Még mindig szép és szívhez szóló. Másnap délután írt rám egyik csoporttársam, akivel együtt végeztük az asztrozófiát. Kérdezte, hallottam-e az egyik lányról? Nem, nem álltunk túlságosan közel egymáshoz, már ha ez lehetséges egy ilyen körben. Itt következzen egy kis magyarázat: az asztrozófia képzés egyre népszerűbb, hála Istennek. Az induló létszám és a végzősök „darabszáma” viszont meglehetősen széles tölcsérként mutatna, ha felrajzolnák brit tudósok. Mi közel százan kezdhettünk; ugyan nem számoltam meg, de kényelmetlenül zsúfoltnak éreztem a kis teázó termét. Fogyatkoztunk szépen, ahogy az idő haladt; kirostálódott, kihullott, akinek nem ez az útja és jól van ez így. Az is egyfajta elköteleződés, áldozatvállalás, hogy a kevéssé komfortos körülmények között, azoktól önmagát függetlenítve eljárjon az ember gyermeke tanulni. Megvallom, örültem, ahogy karcsúsodtunk, mert ez a mennyiség fogyásával a minőség emelkedését hozta magával – törvényszerűen.

A képzés sajátossága, hogy az első fele klasszikus előadás-hallgatás, a lényege, csúcspontja azonban a befejező személyes év. Itt „napja” van mindenkinek: a saját alkalmára összeszedi élete meghatározó eseményeit, történéseit; mindezt a számára viselhető mértékű mélységig. Zárójel: kicsit tartottam tőle, hogy az általam „elvártnál” kevésbé bizonyul majd bevállalósnak a csoport, de az elsőként sorra kerülő lány (éppen a legfiatalabb közülünk) olyan magasra tette a lécet, hogy minden kételyt elpárologtatott ezzel az etalonnal. Fotókkal, prezentációval, életünk ilyen-olyan ereklyéivel illusztráltuk a kitárulkozást. Ha nem működne a feltétlen és mindenek feletti titoktartás, akkor bizony a polgári titkosszolgálatok valószínűleg komoly pénzeket fizetnének egy-egy ilyen anyagért, már ha az illető érdeklődési körükbe tartozik. A személyes nap első fele szól egy-egy társunk életének megmutatásáról, a második az együttes elemzésről (persze eddigre a többiek már megrajzolták az asztroszkópját és írásban – „előre és látatlanban” – elemezték is őt.

Akiről ma írok, viszonylag hamar sorra került, a személyes év első részében következett. Érdekes élményként emlékszem rá, hogy az első másfél órában bólogattam, de semmi különösebben izgalmas nem hangzott el. Unalmasnak nem nevezhető senki élete és sorsa, de dráma – az nem volt. Újabb zárójel: ezt a bizonyos csoporttársamat nem fogom nevén nevezni. Tőle nincs rá felhatalmazásom, aki ismerte, tudja, ki ő. A szünet után gyökeres fordulat állt be, az államat legszívesebben szigszalaggal rögzítettem volna, olyan dolgok hangzottak el. Igen éles kontrasztot mutatott az események sora, a társunk hozzáállása és az a fajta végtelen nyugalom, bölcsesség és békesség, amivel mindezt kezelte. Tudom, ez így ködös és rébuszos, de jól van így, ennél több a titoktartás miatt nem hangozhat el.

Az egész személyes év egy beavatás-láncolat. Akik ott voltunk (22-en kezdtük, tizenöten kaptunk végül oklevelet), többet tudunk egymásról, mint bárki más, ezt hiszem. Lehet, hogy egy-egy életszakaszban van olyan ember mellettünk, aki mélységekbe menően jobban ismer, de az egészről, a nagy képről más többet nem látott. Mindegy, minek nevezzük: szövetség, testvériség, belső kör – egyre erősödött, ahogy teltek a hónapok. Minden csodálatossága ellenére körbeértünk és elköszöntünk egymástól. Egy évvel később találkoztunk, némiképpen hiányos létszámmal, de szóban forgó társunk pont ugyanolyan volt, mint annak előtte. Tényleg nem álltunk túl közel egymáshoz, bár nagyon tiszteltem mindazért, amiért tisztelhettem, nem lettünk barátok.

A hétfői telihold hozta el számára egy út végét, egyben egy új út kezdetét, immár odaát vagy odafönt, a csillagok világában. Mérhetetlenül – és persze hozzá méltóan – szépséges, hogy ezt a szentelt égi helyzetet választotta fájdalmasan rövid földi életéből való kilépéshez. A döbbenet reakciója után megérkezett, hogy a kör már csonka; úgy már nem ülünk le soha, mint azokban a legendás időkben. Valaki létformát váltott, akivel oda-vissza tanúja voltunk egymás életének. Energetikailag testvér-vesztés érzést ébresztett a történés. Hiába, az ember tudja, hogy a mostani kozmikus időszak erről – is – szól: sokan kilépnek és némi összegzés után újra érkeznek majd. Mégis, egy réges-régi székelyföldi emlék ugrott be: a kicsi falut vihar cibálta. Esett, fújt a szél, itt-ott villámok cikáztak. Jól esett nézni a nyári konyha ablaka mögül, a jó meleg, biztonságos fészekből, mígnem három házzal arrébb a csűrbe csapott az istennyila. Tette ezt olyan hanghatással, ami alkalmas a szívmegállításra ugyanúgy, mint az azonnali ürítésre. Tudtam ugyan, hogy vihar van. Mégis, amikor itt csapott be a villám, az durva volt elsőre és bizony megemlegettem.

Kívánok jó utat, mély pihenést, összegzést és megértést Neked!

kép: www.pinterest.com

Szólj hozzá(nk)!