A Vénusz-Plútó szembenállás mottója: féktelenül a harmóniáért.
Furcsa, különleges, bizarr. Mind érvényes és találó jelző a július 11. és 13. között egzakt fényszögre. Mert két égitest energetikája nemigen állhatna távolabb egymástól, mint a Vénusz és a Plútó esetében. Éppen ebből születik a páratlan páros szikrázóan sziporkázó ereje. Valahogy így:
Alap, hogy élj – mindennapi – létörömben.
Nem vitás, hogy jogod van adni és kapni a szeretetet – azaz áramlásban létezni.
Itt és most, ebben a földi létezésben – és nem máskor – kell, megérdemelten jól érezned magad. Ordas szívás és leállíthatatlan mártírprogramok nélkül.
Néha azonban homokszem hullik a fogaskerekek közé. Emiatt az egyébként olajozottan működő gépezet fülsértő csikorgással tudatja: baj van. Azaz egy pillanat alatt válik kámforrá a harmónia. Akkor jössz te. És a Plútó.
Azonnali, kérlelhetetlenül eredményes közbeavatkozás.
Érdemi változtatás, késedelem és kompromisszumok nélkül.
Mélyből a magasba emelő katapult-erő.
Csak hármat ragadtam ki, némiképpen önkényes módon. A Vénusz-Plútó oppozíció végtelenül egyszerűen működik:
Ami keresztbe fekszik az öröm előtt, az pusztuljon.
Igen, ez így, leírva, elég radikálisan hangzik. És pont ez benne a jó. Mert a Plútó nem tökölődik, semmi maszatolós középszer nem lapul a szerszámosládájában. Éppen erre van szükséged:
Lerombolni, semmivé porlasztani mindazt, ami közted és vágyott öröm-életed között ocsmánykodik.
Talán még sose gondoltad végig, pedig abszolút magától értetődő: semmi kíméletet nem érdemel az a minőség, ami beletrottyantana a magas szinten megélt harmóniádba. Ha ez így ködös, netán nehezen látod a képet, akkor egy rövid szemléltetést engedj meg:
Május végi, illatozó naplemente. Olyannyira szép, hogy az már-már giccses. Halk madárdal, egészen enyhe, arcodat simogató szellő. A táj mesés és melletted életed szerelme ül éppen. Átkaroljátok egymást. Ez az a pillanat, amiről már az itt és mostban tudod, hogy bevésődik és örökre emlékezni fogsz rá. Hogy az a fény-élmény, a másik szívbalzsamozó közelsége, a jövő repeső boldogságának ígérete minörökké emlékezetes marad. Amikor ráébredsz, hogy a költők mégsem hazudtak. Benne vagy a csoda kellős közepén, a megelevenedett romantikus jelenet valóságos, háromdimenziós, érző főszereplője vagy. És akkor rád száll egy szúnyog. Tisztán hallod bosszantó zümmögését, ahogyan azt is, hogy egyszer csak elhallgat. Mert leszállt a válladra. Két másodperc múlva megszúr és csapolni kezdi a véredet. Kezdené. Mert odacsapsz. A szúnyog picike, szürkés folttá lapul meztelen bőrödön, te pedig szemvillanás alatt visszacsöppensz az idill kellős közepébe.
Látod: életed legszebb élményébe nem sz@rhat, bocsánat: szúrhat bele egy vérszívó. Ha megpróbálja, lecsapod. Azonnal, kímélet nélkül. Fel se merül, hogy kérleld, vagy arrébb hessegesd. Kinyírod, mert boldog akarsz lenni szíved eleven szerelmével. Magától értetődő, hogy a romantikus alkony életed egyik, ha nem a legszebb élménye, a pofátlan szúnyognak pedig a halála. És számára nincs feltámadás; alaposan kilapítottad.
Látod, így működik a Vénusz és a Plútó szembenállása.
Használd ki, élj vele, mert príma kozmikus opció.
kép: pixabay.com
– ha tetszett a cikk,
– ha szeretted olvasni,
– ha örömet okozott,
megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő bejegyzések elkészülését:
