A gyümölcsöző csapatmunkánál kevés hatékonyabb mód létezik egy nagyobb, magasztosabb cél eléréséhez. Ha egyáltalán létezik. Egynél több, közös(en megértett, elfogadott és zászlóra emelt) célért munkálkodó ember esetében felragyog a szinergia. Energiáik nem összeadódnak: összeszorzódnak, még inkább a sokadik hatványra emelődnek. Ehhez azonban tudni kell csapatban játszani.
A minap olvasgattam Stephen R. Covey kitűnő könyvét és megakadt egy gondolaton a szemem. A gondolat szerint az iskola(rendszer) folyamatosan versenyeztet, egymáshoz és előírásokhoz, mércékhez, mutatókhoz mér. Olyan keretrendszert ad, ami általános érvényű; az előírt szintet egyesek minimális erőfeszítéssel teljesítik, mások önnön legjobb formájukban is képtelenek megugrani. A játék jelen szabályai szerint nincs különbség a díjazásban, nem érdekes, ki mit hoz ki magából, hol tart saját mértékéhez képest.
A verseny hosszú évek – az oktatás iskolarendszerben eltöltve évtizedben mérhető idő – alatt felépíti a reflexet, hogy nyerni kell, akár azon az áron is, hogy lenyomjuk a másikat. Kialakul és megerősödik a beidegződés, miszerint egy rántott hús van, amiért verekedni kell, kevés a konc, sok az eszkimó, stb. Meglepő módon ebből a rendszerből kikerülve a(z egykori) nebuló azt tapasztalja, a világ máshogyan működik. Bekerül addig nyújtott szuper teljesítménye alapján álmai munkahelyére és döbbenten látja, mást vár el tőle a cég. Együttműködést. Felsejlik benne, hogy az iskolarendszerben az együttműködést gyakran a csalással azonosították. Aki jól teljesített és fel szerette volna karolni a „gyengébbeket”, az szabotőrködött, aki elfogadta, az ki akarta kerülni a valódi megmérettetést.
Az igazi életben azonban eddig meg nem tanult dolgokat várnak el, ami automatikusan szállítja a belső konfliktust. Gondoljuk el, hogyan dolgozna egy jogász „puska” nélkül: elképzelhetetlen… Akár szülőként, akár tanulóként olvassuk ezeket a sorokat, tegyük sajátunkká a jobbítás szándékát. Mondjuk el csemeténknek, hogy mit vár el tőle a rendszer, elvégre tudnia, ismernie kell a játékszabályokat.
Ezzel együtt segítsünk neki, adjuk meg az alapokat, amikkel a valódi életben boldogulni tud. Ízlelgessük a szót: boldogulni. Nem túlélni, vegetálni: boldogulni, azaz boldog módon élni. A boldogulás pedig stresszesen és az elvárások nyomása alatt, az összeroppanás szélén egyensúlyozva nem megy. Segítsünk felnyitni a szemét az élet igazi értékeire, arra, ami tényleg fontos.
Ahogyan biciklizni megtanult, imbolygások és esések után, úgy tanulja meg a harmóniát, az egyensúlyt egyéni teljesítmény, egészséges és helyénvaló verseny, valamint gyümölcsöző együttműködés között. Adjuk oda az alapokat és tekintsük ezt a jövőbe való legjobb, legmagasabb hozammal megtérülő befektetésnek.
kép: pixabay.com
ez a kiindulás – a valódi élet mégis egészen mást vár el
