Minden szentnek maga felé hajlik a keze – tartja a mondás. Nem vagyok szent és boldoggá sem avattak, igaz, ehhez előbb meg kéne halni. Anatómiai értelemben egyenes végtagokat kaptam, most mégis úgy érzem magam, mintha rólam szólt volna a nyitó mondat. Pedig semmit nem tettem érte, legalábbis szándékkal nem. Mégis úgy hozta a sors, hogy most megírom ezt a cikket. Az apropó prózai, egy egyszerű évszám: 1979. Ekkor láttam meg a napvilágot, s micsoda különleges ajándéka a befejezésnek: az utolsó vendégeim jelentős része úgyszintén „évjáraton belüli.”
Amikor február elején kikürtöltem a bezárást, sok mindenre számítottam, erre viszont nem. Egyrészt, kisebbfajta roham indult, ami félig-meddig érthető. Ha fatalista lennék (az vagyok, hogyne), hoznék egy hatásvadász képet. Ez egy régi, a Tungsram-gyárban készült hagyományos, wolfram-szálas izzó, népszerűbb nevén villanykörte. Ami évekig tette a dolgát; emlékszem, hogy néha portalanítani kellett, mert már annyi rakódott rá, amikor nem valami zárt lámpatestben szuperált. Hiába bírta évekig is, egyszer csak elérkezett életének, üzemidejének legvégéhez. Ilyen alkalmakkor gyakran erősödött fel a fénye egy kis ideig, mintha az utolsó villanással, amolyan elektronikus hattyúdallal köszönt volna el a létezéstől, s jött a sötét és a rezgő, szakadt szál az üvegen belül. Persze készültem édesebb példával is:
Nem is olyan régen, mindössze pár éve vonták ki az eredeti, 25 grammos, alufóliába csomagolt és úgy körbe papírozott Sportszeletet a gyártásból. Emberöltőkön keresztül vette s ette kicsi és nagy, majd kivezették. Ez apropót kínált sokaknak egy utolsó, alapos bevásárlásra belőle, hogy még hónapokig a régóta megszokott formában majszolhassák. Gyanítom, az édesipari szereplő maga is meglepődött, milyen forgalomnövekedés következett be a kis csoki eutanáziája során. Hát én is így jártam; mintha valami csoki-villanykörtét tartogatnék.
Kiderült, hogy sokan évek óta fontolgatták az elemzést, a velem való konzultációt és most, hogy ennek vége, sebtiben még írtak. Nyilván mindenki nem fért bele és nem arcra szelektáltam. Tudtam, mit, azaz mennyit vállalhatok be, az utána érkező levelekre a tőlem telhető kedvességgel válaszoltam nemleges módon. Itt ragadom meg az alkalmat: aki már nem fért bele, az azért tud velem találkozni, mi több, még ajándékba is adni. Igaz, nem hús-vér valómban, de lenyomatként mindenképpen. Igen, ez a könyv, amit írtam. Ha még nincs meg, vagy éppen remek ajándékot keresel, hát – stílszerűen – ajánlom magam; itt tudsz belőle – akár dedikálva is – rendelni: https://stellala.my.canva.site/.
Akárhogyan is, a véghajrá több szempontból is emlékezetesre sikerült. Erről (is) írok majd külön, meg aztán nem feledtem az ígéretemet egy „best of” válogatással kapcsolatban sem. Felírtam a kéménybe és ahogy időm engedi, szavakba, mondatokba, bekezdésekbe formálom mindet. De térjünk vissza az évszámhoz: 1979.
Az utolsó elemzős időszakomban megdöbbentően felülreprezentált volt saját évjáratom. Korábban is olykor-olykor becsúszott, de statisztikailag nem számottevő mértékben, hogy velem egy kora születésű vendégem keressen fel, szalacsiasan fogalmazva. Nem vagyok szent, nem hajlik magam felé a kezem, de be kell valljam, ennek mindig örültem. Régen is, most csak igazán. Azért valamit szeretnék tisztázni bármi ömlengés-féleség előtt:
Ez egy adottság. A születési évszám olyan adat, ami van. Nem érdem, ezt le kell szögezzem. Tehát nem kegyelmi évjárat, sem alanyi jogon járó szupererő nem társul hozzá. Vicces, hogy a 2020-as évek elején, alig a betöltött 41. életév után henceghettem, hogy lám, már hat évtizedben is éltem: a ’70-es, a ’80-as, a ’90-es, a 2000-es, a 2010-es és jelen dekádunkban. Ami tény, még ha az elsőről semmi tudatos emléket nem őrzök magamban. Ezzel együtt komfortos, hogy a kortársaimmal akadnak közös, jelentős volumenű megélések, ezekből olykor szoktam az elemzésbe is beépíteni ezt-azt.
Bár – nemtől, kortól, vallási hovatartozástól és igen, szexuális orientációtól is függetlenül – minden vendégemnek igyekeztem a tőlem telhető maximumot adni, úgy kibontani az asztroszkópját, hogy az valóban hasznos, de élmény is legyen, ez az „eresztés,” nem csak meglepett, kellemes szájízzel is megajándékozott a búcsú kapcsán. Élveztem, szerettem, jó volt.
Azt azért egészen halkan lepötyögöm a ’vége’ utánra, hogy ugyan más vizekre is elevezek, de továbbra is írok. Nem csak napi cikkeket (teljes eléréssel a Substack oldalamon: https://substack.com/@ldonyijnos), de könyvet is. Megjelenési időt még magam sem tudok, de izgalmasnak és szórakoztatónak ígérkezik; bár a témája messzire visz a csillagok világától. Nagyon messzire.
kép: pixabay.com
