Szó szerint állati élményt nyújt az Aranyszamár Bábszínház produkciója. A mai előadás – mit szépítsem? – kihozta belőlem az állatot. Pedig a történetet mindenki ismeri: Szász Ilona – Az állatok nyelvén tudó juhász. Gyerekkorunk keményborítójú mesekönyve rémlik fel, olykor önkéntelen bólogatásra késztetve az embert. Már amikor nem nyerít.
A juhász tud az állatok nyelvén. Tiszta sor. Megmenti a kígyólányt, akinek apja, a Kígyók Királya megajándékozza a képességgel. Ha most spoilereztem volna, úgy elnézést kérek. Ezúttal (is) a színpadra vitel, a karakterek kidolgozása, a (báb)színészi munka váltotta ki belőlem a heveny kalapemelgetés késztetését. Mivel fedetlen fővel, de családostól érkeztem, meg kellett elégednem a tapssal és a nevetéssel. Illetve…
Hát igen. Elég szigorúan neveltek; a „mit szabad” és „mit illik” pofonokkal vésődött be. Színházban illedelmesen viselkedünk. Még akkor is, ha ezúttal a Dunaharaszti Városi Könyvtár adott otthont az előadásnak. Tehát kulturáltan ülünk és nyilvánítunk tetszést. Ez egészen addig működik, amíg a két művész, Baranyai Anita és Érsek-Csanádi Gyöngyi nem művel olyasmit, amitől valóban állatias torokhangok törtek fel. Nem, nem röhögés – ami, ugye, már a nevetésen túl helyezkedik el a skálán -, hanem abszolút kontrollálatlan, zsigeri nemistudommi.
Aki azt hiszi, a bábszínház műfaja kisgyerekeknek való, bugyuta mutogatás, valahol a Sebaj Tóbiás-féle gyurmafilmek szintjén, nem is tudja, mekkorát téved. Aranyszamárék ’hivatalosan’ és névleg ezt a műnemet űzik, valójában stand-up comedyvel és valami nehezen leírható, a legmélyebben bennünk élő részt stimuláló humorral operálnak.
A párbeszédek viccesek, a dalok nemkülönben. A bábok ügyesen megformált, részben funkcionális tárgyakból készült remekek. Az igazi extra viszont egy-egy gesztusban, orvul ellőt poénban, villanó tekintetben éri a gyanútlan szemlélőt. Persze számíthattam volna rá, elvégre tavaly már két ízben is volt szerencsém hozzájuk, de akkor is. Van, amire nem lehet felkészülni.
Az Aranyszamár Bábszínház meghekkelte az időt. Az egy óra negyednek sem érződött és semmi kifogást nem támasztottam volna, ha dupla ennyi ideig élvezhetjük a briliáns játékot. Mert az volt bizony a javából.
Játék. Sőt: JÁTÉK. Megérdemli a csupa nagybetűt a jelző. Arccal, bábbal, hanggal, testtartással – mindennel. Egy-egy kiszólás pedig vasalt orrú munkavédelmi csizmás lábtól elszenvedett övön aluli rúgásként csapódott be. Nem mehetek el a két bábszínész-fenomén elképesztően gyors reagálása és talpraesettsége mellett sem:
Az előadás végén jó tíz percnyi interaktív rész következett. Bárki azt gondolná, ez már unalmas, amolyan „tegyük még rá”-ízű kérdezz-felelek, szintén kapitális hibát vét. Olyan finomságokat kap a látó szem és az értő figyelem, amit sehol nem tanítanak. A szórakoztató zsenialitás és a spontaneitás őstehetsége ült tort, míg én törölgettem a könnyeimet és virultam, mint a tejbetök.
Ahogy néztem, legkisebbtől az erősen szenior korú nagymamáig mindenkit magával ragadott a délutáni varázslat. Teszem hozzá, a könyvtár miliője is kifejezetten passzol a műsorhoz, nem beszélve az intézmény alapjáraton is kedves és barátságos munkatársainak odaadó asszisztálásáról. Olyan jó, hogy a mai, sokféle módon jelzőzött világban időnként fényt látunk és ilyen alkalmak valósulhatnak meg.
Mindenkinek a legjobb szívvel ajánlom, sőt: javaslom az Aranyszamár Bábszínházat. A tavaly decemberi előadás ugyan igen magasra tette a lécet (beszámoló itt: https://ladonyijanos.hu/frenetikus-aranyszamarsag/), mégis könnyű szerrel vitte át a társulat ma is.
Köszönöm, köszönjük, mert mind a négy, mind a hét éves gyerkőcömnek is nagyon tetszett. Úgy tűnik, Szamárfüggő családdá váltunk..
kép: aranyszamar.hu
