Él Norvégiában egy nő, aki fölött megállt az idő. Valahogy kikerülik a percek, átugorják a napok, az évek pedig észre sem veszik, úgy telnek el. Mai főhősünk segítségével az „öreg vagyok én már ehhez” felkiáltás lufijából engedjük ki a levegőt. Örökre.
Tehát Norvégia. Vasárnap este országos ünneplést csaptak, joggal. Főszereplőnket a sport világából ismerjük. Gary Lineker, a híres egykori angol focista már-már legendás mondása szerint: „a foci egy olyan játék, amit huszonketten játszanak 90 percen keresztül, és mindig a németek nyernek.” Ültessük át, mert a párhuzam olyan erős, hogy bátran házat lehet rá építeni:
A női kézilabda olyan játék, ahol tökmindegy, kik vesznek részt adott tornán, mindig a norvégok nyernek. Persze, volt kivétel a múltban, ahogy a jövő is tartogathat még meglepetéseket. Ez azonban zsinórmérték. A főszabályt követve tehát Bécs büszke városában a norvég válogatott feltörölte a padlót Dániával és magasba emelte az Európa-bajnoki címet. Nem keresetem utána, hányadik alkalommal, mert nem szeretek túl nagy számokat leírni. Na jó, most mégis meg fogom tenni, mert ezúttal egy évszám hozza a megdöbbenést.
Negyvennégy múlt. Ha nem hölgyről beszélnénk, bizony már 45-nek mondanánk. Katrine Lunde 1980. március 30-án látta meg a napvilágot. Az ő neve, arca, szellemisége a skandináv kézilabda bélyegportréja. A norvég csapat egyik kapusa volt ezen a tornán is, mint már oly sokszor. Ennyi idősen viszont nem csak heteseket védeni állt be hálátlan tíz másodpercekre:
A meccse embere. Príma kezdeményezés, a lefújás után percekkel kihirdetik, ki érdemli a címet, kap kicsi emléktárgyat és egy nagy táblát, amivel fotózkodhat. Hát bizony nem egy alkalommal a khmm.. nem éppen legfiatalabb kapta. Azaz Lunde. Nem szánalomból, hogy gurítsunk már valamit az öregnek. Ó, nem.
Kivédte a szemüket. Megbabonázta őket. Lehúzta a rolót.
Rengeteg kifejezéssel illetik a jó kapusteljesítményt. Hát Lunde szállította. Bár elég keveset tudtam nézni az EB-t, azért több olyan jelenetet nyakon csíptem, amikor a kapura törő játkos arcán félreérthetetlen aggodalom rajzolódott ki. Ott áll egy nő, aki akár az anyám is lehetne. És tudom, jó eséllyel megfogja, mert tudja hová dobom és oda is ér. Amúgy tényleg, gondoljunk csak bele:
Simon Petra, a magyar válogatott egyik legfényesebben csillogó ifjú gyémántja éppen 2004. november 12-én született. Ergo Katrine Lunde simán az anyja lehetne. Ezzel a tudattal pályára lépni ellenfélként enyhén szólva is demoralizáló tényszerűség.
Él Norvégiában egy nő, aki fölött megállt az idő. Ahhoz nem voltam lusta, hogy a „csodakapus” – ahogy régen, még a viborgos időkben aposztrofálták – réges-régi fotóira rákukkantsak. Egy jelentős eltérés látható: akkor valamivel hosszabbra hagyta nőni a haját. Ennyi és nem több. Mivel nem a nőideálomat kutattam, ezért bizony kritikus szemüveggel fürkésztem a képeket.
Régen, egy örökkévalósággal ezelőtt sokat jártam kézimeccsre, a tévében (akkor még volt otthon készülékem) is néztem. Lunde már akkor is a kapuban állt és tette a dolgát. Ahogy most is. Ugyanúgy spárgázik, a feje magasságába lendíti a lábát, mint a villám, vagy éppen kobra módjára robban ki, ha éppen az kell. Ahogy tíz, tizenöt, húsz éve – vagy éppen igen, egy kerek emberöltővel ezelőtt. Pont ezért szerettem volna írni róla.
Ez nem egy sportcikk, de igen, egy sportolót hoztam szemléltető jó példának. Egy közel negyvenöt esztendős hölgynél nem a megtűrtség, a „jó az öreg a háznál” a vezérlőelv, hanem a maximalizmus, a minőség mindenek felettisége. A kor adott, évszámot hekkelni nem lehet. Ha igen, az okirathamisítás, nem javaslom. De azt igenis megteheted, hogy nem állsz be a sorba. Abba a hosszú-hosszú, a társadalom ostobasága által is formált menetoszlopba, hogy ezt vagy azt ennyi vagy éppen annyi idősen már nem teheted meg, mert túl öreg vagy hozzá. És akkor mi van, ha nem vagy már mai csirke?
Én ugyan soha az életben be nem állnék egy kézilabdakapuba. Ha kényszerítenének, akkor legfeljebb magzatpózba gömbölyödnék, hogy legalább a lágy részeimet védjem az akár autópálya-tempóban érkező, kőkemény labda ütéseitől. De alig fél évvel idősebben, immár betöltött 45 életévvel a hátam mögött bizony látom, észlelem, kiveszem és igyekszem hasznosítani ezt a példát. Remélem, ragadósnak bizonyul.
Él Norvégiában egy nő, aki fölött megállt az idő. De mi van akkor, ha te a saját mikrovilágodban, személyes valóságodban találod meg, mi az, amiben nagy ívben teszel rá, hogy szokásos-e a korodban. Hogy lehetsz örökifjú (és most nem feltétlenül a kocsmai danolászásra gondoltam, abból nem szokás kiöregedni).
Azt viszont jó, ha (örökre, emlékezz!) erősen, nagy ívű lendülettel dobod a kukába, hogy csak pusztán éveid száma alapján csípőből vágd rá valamire: öreg vagyok én már hozzá. Hát nem.
kép: https://www.handball.no/
– ha tetszett a cikk,
– ha szeretted olvasni,
– ha örömet szerzett,
megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő bejegyzések elkészülését:
https://www.donably.com/ladonyi-janos-asztrozofus
u.i.: azért úgy igazságos, hogy az olimpia után íródott cikket (nso.hu) idelinkelem: https://www.nemzetisport.hu/kepessport/2024/08/a-vegtelenbe-es-tovabb-az-olimpia-egyik-csillaga-katrine-lunde
