Bárcsak az is eljutna ide legalább egyszer az életében, aki már a „csatorna” és „szennyvíz” szavaktól is undorodva borzong meg. Bárcsak tudnák az emberek, hogy évente egy napon megnyílnak a kapuk és ott találhatunk csodát, ahol a mezei halandó nem is gondolná, hogy meglapulnak. Bárcsak több helyen láthatnánk olyan – munkahelyi – kollektívát, mint amivel a Fővárosi Csatornázási Művek Dél-pesti Szennyvíztisztító Telepén találkoztunk. Bárcsak… De sóhajtozás helyett vegyük végig, mitől is volt olyan remek ez a szombat délután.
Immár harmadik ízben regisztráltunk, az alkalmat pedig a Víz Világnapja szolgáltatta. Évről évre szeretettel várják a látogatókat. Pontosabban: szeretettel és odaadással. Olyan ritka ez manapság, hogy már erre is felkapja a fejét az egyszerű vándor. A telep amúgy kitűnő lehetőséget kínál a sztereotípiák levetkőzéséhez és – hogy stílszeren fogalmazzak – az előítéletek wc-n való lehúzásához.
Nem számoltam, de szemre is több tucat munkatárs várja a vendégeket, mind láthatósági mellényben. A szervezés profi, a csoportok vezetése, zsilipelése, koordinálása, kísérése úgyszintén. Az embernek az az érzése, ez inkább egy ökopark, nem pedig tisztító telep. Aki esetleg fenntartásokkal érkezik, már a legelején, a fogadó asztalok mellett kiállított vitrin láttán feladja a komolyságát.
Műfogsor, pisztoly, gumi dínó, hogy csak hármat emeljek ki. A bejövő szennyvizet fogadó rácsnál talált kincsek látványosabb példányait csodálhatjuk meg. Némelyik darab – főleg az a bizonyos rágáspótló… – azért beindítja a fantáziát. Elgondolkodtam, vajon milyen kalandos úton, miféle fura, tragikomikus történet folytán került végül ide. De máris megkapjuk az első hökkenést. Mert ami annak látszik, sőt, még a gyártó is bizonygatja, az nem mindig az.
Három uborkásüveg. Jól megtermett, amolyan nagyi polcáról való. Ezeket viszont kristálytiszta víz tölti meg, az aljukon valami fehéres cucc. A csoportokat fogadó hölgytől tudjuk meg: mind nedves – és lebomlónak reklámozott – törlőkendő. Jó pár évesek, darabonként elmeséli, hány szilvesztert láttak már. És köszönik szépen, kicsattanó egészségben, az enyészet legkisebb jele nélkül lebegnek az üvegballonok alján. Ezt követően megmutatja a kedves plüss zsírszörnyet, majd a kevésbe cuki (magyarul: baromi gusztustalan) valódi megfelelőjét – szerencsére csak fotón. Látom ám, többen nyelnek és egyes arcokon a bűntudat árnya suhan át. De már indulunk is.
Az előző két alkalom egyikén maga a telep vezetője, a másikon gépész-technikus úr kalauzolt bennünket. Aminek azért örültem, mert két, egészen más nézőpontból kaptuk az információkat. Most, harmadjára egyfajta szintézisben részesültünk. Jártunk ülepítő medencénél, benne szürkés vízzel. Utunk aztán egy botanikus kerteket, főállású pálmaházakat megszégyenítő üvegházon át vezetett. Ahol fémrácsokon jártunk, alattunk a szennyvíz – tisztulóban, persze – zubogott. Ezt is ki gondolná?
Újabb kerek ülepítőhöz érünk, de ebben már vidám kacsák fürdőznek, a vize pedig – jé, igen. Átlátszó. Hát működik. Persze, hogy igen. Ami pedig nem kerül a vitrinbe, abból építőanyag (a homokféleségekből), meg energia lesz. Utóbbi biogázként hasznosul. Lenyűgöző, milyen leleményes praktikummal álmodták – és valósították – meg ezt a rendszert. Amikor pedig azt hihetnénk, hogy mindent láttunk és már csak az elköszönés van hátra, akkor érkezik a program show-része. Komolyan: ritkán röhöghet az ember ilyen kontrollálatlanul feltörő, zsigeri módon.
Pár autó parkol egymás után, szép sorban. Nagyok, fehérek. Némelyik hengeres, aztán van hasáb formájú. A kezelőik mutatják be, mit is tudnak. Ők és a gépek egyaránt. Éles bemutatót kapunk egy átlátszó műanyag csőben, milyen, amikor tényleg erős vízzel kell valamit tisztítani. Ha becsuknám a szemem, egy szerényebb rakéta felemelkedéséhez hasonlítana a hangja. Hirtelenjében nem is tudtam, min ámuljak jobban: a kamerás robotokon, vagy éppen a gépek harcosain. Ők ugyanis hamisítatlan, tőőszinte humorral beszéltek mind a munkáról, mind egymásról – azt a típusú élcelődő ugratást értem tetten, ami utánozhatatlanul humoros, de kiérződik belőle, hogy ha helyzet van, ezek az emberek tűzbe, azaz hogy szennyvízbe mennek egymásért. Emberi kohézió a javából. Mikor valóban elköszöntünk tőlük és elkezdtünk a kijárat felé ballagni még egy extra meglepetés várt bennünket.
Szótaláló játék és ajándék. Utóbbi szivacslabda, pont jó, gyerekkéz által megfogható méretben, földgolyós grafikával. Mit mondjak: elégedetten és széles mosollyal váltunk el a teleptől. Mondhatnám, hogy minden szép és jó volt, de az igazság kedvéért, hogy kerek legyen a történet, nem hallgathatok a hiányérzetről sem.
Bárcsak nem kéne egy évet várni az újabb vizitre. Értem, tudom, baromi munka megszervezni, de akkor is. A látogató önző szemszögéből igazán megengedhetem magamnak a sóhajt: Bárcsak gyakrabban nyílnának ki azok a csodákat rejtő kapuk.
Köszönjük!
kép: fcsm.hu
