Immár nem hetekben, lassan hónap(ok)ban mérhetem, amióta ígértem egy „best of” cikket. A praxist lezártam, az összegzést persze segíti egy írás, amiben helyet kapnak a legek. Bárki csípőből rávágná, hogy ennél kevés hálásabb téma akad. Én is azt hittem. Egészen addig, amíg alaposabban végig nem gondoltam – pont emiatt nem ültem (mostanáig) le a seggemre, de hát az idő nem klasszik rétestészta, hogy húzzuk és nyújtsuk. Máris elmesélem a disszonanciát:
Egyrészt igen, bestsellert írhatnék arról, amit a vendégeimtől hallottam pontosítások, elemzések, konzultációk során. Mivel egyik szakmai alapelvem (nem csak volt) a diszkréció, ezért ez a kötet sose fog megszületni. Ugyanakkor anonim módon egy csomó vicces és érdekes megélést tehetek közzé. Igen ám, de ezek önálló darabkák, jellemzően közös pont és kapcsolódás nélkül. Hogy faragjak élvezhető írást belőlük? Mi kösse össze, túl a személyemen, akin ezek lecsapódtak? Végül fogtam egy bazi nagy kést. Ha Szappan lennék a „Ravasz”-ból, akkor az ő jellegzetes arckifejezésével azt mondanám: „olyan krokodilnyúzót.” Szóval igen, képzeletben kézbe vettem és egy, a néhai (?) Chuck Norrist idéző körbepörgő csapással vágtam át a gordiuszi csomót. Íme:
Hagymaszagúra izzadhatom magam, akkor sem találok olyan vezérfonalat, amire felfűzhetném az egyes szórakoztató elemeket. Úgyhogy kérlek, ezúttal nézd el nekem, hogy írástechnikailag primitív munkát kapsz. Vagyok olyan öntelt, hogy reménykedjek, a többi napokon sikerül összeszedett, következetesen vezetett bekezdéseket egymás után pakolnom és cégül élvezetes, s talán hasznos cikkekké gyúrnom. Következzen hát tallózva az elmúlt bő évtized egy-egy sziporkája:
Kezdjük a szexszel. Ha valami itt tart, akkor az a sikamlós téma. Akadt hölgy vendégem, aki önmagát fehérmájúnak titulálta, s kérdés nélkül közölte a tényt, 283 (nem, nem írtam el: kettőszáznyolcvanhárom) férfi volt az életében. Igen, olyan, akivel lefeküdt, mindezt úgy, hogy nem működött sose „hivatásos” módon, ergo ez nem egy örömlány karrierje. Imádtam a némi büszkeséggel vegyülő nosztalgiáját, ahogy visszaemlékezett az ominózus éveire, amikor bárkit és mindenkit megkapott, akire (nem csak képzeletben) rábökött. Akadt persze professzionális „versenyző” is:
Manci, aki élete egy rövidebb szakaszában felnőttfilmes művésznőként kereste kenyerét, ahogy ma – finomkodva – mondanánk. Ő a prózai „pornószínésznő” kifejezést használta és elmesélte, mekkora pénzt szakított. Hogy milyen áron, azt most hagyjuk. Mindhárom művésznevét – kérés nélkül – közölte, hogy ha szeretném, nézzem meg „munkásságát.” Nem néztem. Nem azért, mert prűd vagy álszent lennék, de őt nem „innen” ismertem meg és nem akartam, hogy egynémely intim tornamutatványok bármiben befolyásolják a közös sorsgombolyító munkát.
Kora huszonéves és késő hetvenes volt a legifjabb és legidősebb vendégem. Akadt, aki az Életbe (nagy betűvel írta, mikor megkeresett) való komolyabb belépése előtt vágyta volna tudni, ki is ő, mik az erősségei és mire vigyázzon, mely irány az ideális számára. És igen, megesett, hogy a közeledő vég által bölcsült illető szeretett volna a tolmácsolásomban egy visszapillantást tenni, vajon a csillagai tükrében milyen életet élt. Mit mondjak, megindító beszélgetés volt.
Megvolt öt kontinens: Európa, Ausztrália, Amerika (Észak- és Dél egyaránt), Ázsia, Afrika. Olyan sorrendben írtam, ahogy a praxisomban felmerültek. Igaz, Magyarországon kívül ezek online módon zajlottak, de a virtuális kicsi zászlócskát három tucatnál is több országban tűzhettem volna ki.
Konzultáltam negyvenhárom fokban, olyan helyiségben, ami legfelső emeleten helyezkedett el, lapostetős épületben. Derékig kifogástalanul felöltözve, de rövidnadrágban, lábamat hideg vizes lavórban nyugtatva. Klíma pedig… hát, az nem volt ott. Aztán akadt meghibásodó fűtés télen, amikor szentül hittem, hogy az online elemzés végére a sz@r is kifagy belőlem; a lábam plédbe burkolva azon izmoztam, hogy ne vacogjanak a fogaim. Kipipálhattam hajnali szeánszot (Ausztráliával) és késő estit is (USA).
Ami igazán melengeti a szívem: a fél tucatnál is több Jónás-módszerrel fogant gyermek, akiknek (édesanyjuknak, persze) én számoltam az időpontokat.
Ja és még valami, amire szintén büszke vagyok: az angol nyelvű konzultációk. Sose éltem angol nyelvterületen, de sikerült addig felhozni a nyelvtudásomat, hogy ha kissé izzadva és nyelvtanilag olykor helytelenül, de a lényeget átadva tartsak kétórás konzultációkat angolul.
Ezt a bekezdést óvatosan írom meg. Mindig szem előtt tartottam a profizmust. Ez az én értelmezésemben azt (is) jelentette, hogy ha a vendégem bármely tekintetben nem pendült velem egy húron, azt akkor természetesen nem éreztettem; ugyanazon a szakmai és emberi színvonalon működtem vele együtt. Mondok egy példát: közismerten (immár öreg) rocker vagyok. Amikor elektronikus „zenét” űző illető keresett meg, ez nem volt szempont. Nem agitáltam, hogy torzított gitár nélkül egy kalap sz@r, amit művel. Lehet, hogy privátban, szigorúan magánemberként így vélekedtem volna az általa keltett hangokról egy baráti összeröffenésen, de nem konzultációs keretek között. És igen, a „szokásos” sort most nem hagyom ki: vallási, világnézeti, szexuális és számos egyéb módon nem az általam vallott és élt értékrend szerint működő vendégeim esetében kérdés és gondolkodás nélkül úgy kapcsolódtam, hogy azt kellett érezniük: ez a fickó (én) tökéletesen látja, érti őket – anélkül, hogy ítélkezne. Egy kicsit talán konyít a szakmához is, így az, amit mond, hasznos tud lenni. Úgy érzem, ez is sikerült.
Vendég. Talán már szemet szúrt, hogy e tekintetben – és szokásomtól eltérően – újfent szóismétlést követek el. Ezért más napokon olajba főzném magam, de meg kell magyarázzam. Nem „kuncsaft”. se „kliens” meg „ügyfél” és ezek szinonimái. Vendég. Ez mindent kifejez. Mindig is a vendégeimként fogadtam őket, beszéltem róluk, kezeltem őket. Lehet, téged is. Remélem, ez maradt meg.
Hibáztam szakmai tekintetben, előfordult apró, nüansznyi és kardinális is. Volt, hogy elnéztem az időpontot, mert kurva rondán kapartam a naptáramba és egyszerűen nem tudtam elolvasni. Igyekeztem minden bakiból, kicsiből és ordasból is tanulni.
A végére egy érdekesség: nincs hiányérzetem. Amikor interjúztattak, nekem szegezték a kérdést, miért váltok. Nos, teljesen őszintén azt válaszoltam, hogy 95 %-ban megvalósítottam, amit akartam, megéltem, ami rendeltetett. Az egész jó arány, nem? Az írás pedig – egyfajta legnagyobb alkotói szerelem – megmarad, velem marad.
Szokásomtól eltérően kissé tanácstalan vagyok, hogyan is kéne frappáns módon befejezni egy ilyen cikket. Talán kiteszem a végére a pontot. Persze lehet, később eszembe jut még ez-az. Ígérni már nem merem, de ha így történik, akkor ennek a fura „best of”-nak is következik majd egy második része. Talán. Addig is itt maradok, betűkben, szavakban, a belőlük szőtt mondatokban, összefűzött bekezdésekben és komplett írásokban.
További teljes cikkeket találsz a Substack oldalamon: https://substack.com/@ldonyijnos
kép: pixabay.com
