Ezt a cikket akkor is meg kellett írnom, ha senki nem olvassa el, ha nem hagy nyomot még a felszínen sem. Pedig van benne dráma, könnyek és egy csipetnyi szerelmi vonulat is. Ám a lényeg valahol a véget érés és az odavezető út jelzőköveinél látható. A kulcsszó a szív. Ha van kedved és a szíved mégis csak rádobban, úgy rúgd fel a papírformát és tarts velem. Íme, a történet:
Miklós igazi, szerethető figura. Kedves, kisfiús mosolyát úgy rajzolta arcára a jóisten, hogy nehéz lenne letörölni róla. Még ha fáj valamije, akkor is inkább egyfajta életderű árad belőle. Alázattal végzi a dolgát, a legtöbben szerénynek tartják. Pedig bőven vannak érdemei. Eredmények sora és a hozzájuk kanyargó út beszédes. Kitartás, állhatatosság, újra és újra maximális erőbedobással végzett príma munka. Miklós mindenért megdolgozott. Mondják, a tehetséget épp úgy az Isten adja, mint a mosolyt, de csiszolni, kiteljesíteni és a mindennapok világában hasznosítani embert próbáló, szép feladat. Ámde Miklós boldogul. Még a legutolsó percen túl is.
Miklós ígéretes ifjú. Ám ideje a jelen időt lecserélni múltra. Fehér Miklós 22 esztendővel ezelőtt, 2004. január 25-én kapott egy sárga lapot. Megesik, minden focista begyűjtött ilyen kártyát pályafutása során. Miki csereként állt be éppen egy óra játék után. Nem tétlenkedett, pályára lépése után odatette magát. Olyannyira, hogy végül az ő gólpasszából szerzett vezetést csapata, a portugál Benfica. Idegenbeli meccs, meg kell becsülni a későn szerzett gólt – gondolhatta. Így aztán – szem előtt tartva a csapatérdeket – kissé húzni próbálta az időt. Lassította, majd meg is akadályozta az ellenfél bedobását. Ez nem szabályos, természetesen. A bíró sípolt, majd mellényzsebébe nyúlt, kihúzta és felmutatta a sárga kártyát. Miki mosolygott, hátrasimította a sűrű esőtől csurom haját és akkor történt valami. Valami, ami miatt most pötyögök, a világ pedig szegényebb egy nagyszerű emberrel.
Előre görnyedt, a térdére támaszkodott, majd úgy dőlt zuhanva hátra, mint a liszteszsák. S a szív, mely még huszonöt éve sem dobogott és oly sokszor volt bivalyerős, most feladta. Megállt, űrt és döbbenetet hagyva maga után. Bár tényszerűen az eset után órákkal, a guimaraesi kórházban állapították meg a halál beálltát (kétszer még újraélesztették), az ott, a pályán, nézők ezrei előtt, élete zöldgyepű színpadán történt meg.
A fiú elment. Győri temetésére az egész klub, minden játékos, a szakmai stáb és az egyéb alkalmazottak is eljöttek s lerótták kegyeletüket. Emlékét több helyen méltó módon őrzik, s ez így rendjén is van. Szívmasszázshoz sebtében felvágott meze máig látható a lisszaboni Benfica múzeum egyik üveges vitrinében.
Ha az a szív tartósan újraindult volna, ezt a mezt talán elcserélte volna a meccs után a Vitoria Guimaraes egyik játékosával, némi pacsi és hátlapogatás után. Negyvenhat évesen nyilván edzősködne valahol és próbálná átadni meglátásait, értékeit. Elvehette volna menyasszonyát, aki neki szülhette volna meg két gyermekét. Nem így történt. Ám hiszem, hogy nem halkul el, s nem vész koromfekete ürességbe a megszakadó szív dobbanása.
Furán működik az ember lelke. Bár egyazon évben születtünk, mégsem emiatt rázott meg (annak idején sem) a halála. Valahogy mélyebben érintett, mint „indokolt” lett volna. Másképp fogalmazva: akkoriban egy-két évente el-elhunyt egy-egy labdarúgó. Ezt a gyászos sort Marc-Vivien Foé nyitotta meg 2003-ban és Miki fájóan hamar csatlakozott. De nem nekrológot szándékoztam írni.
Torta, pezsgő és féktelen, tombolós buli. Aki Fehér Miklós halálának napján született, az most ünnepel. Huszonkét gyertyát kell elfújnia és ifjonti hévvel megünnepelni, hogy belépett a dupla kettesbe. Ennyi év távlatából szeretnék pár fontosságra világítani, hogy tanulhasson, akinek van szeme és füle rá. De legfőképpen: szíve. Mert a szív kulcsmotívum.
A nehezebbik, enyhén szólva is rögös út. Tehetsége alapján Európa számos bajnokságában megállta volna a helyét. Ő Portugáliába vágyott, így vágta kemény fába a fejszéjét. A szíve vitte előre és nem engedte, hogy kényelmi megfontolásból leértékelős alkut kössön. A luzitánoknál sem fenékig tejfel az élet, ezt megtapasztalta. Koptatott kispadot, de váltott klubot is, hogy játszhasson. Szerzett házi gólkirályi címet és megmutatta, hogy mi mindenre képes. Hogy az a bizonyos tehetség az ő akaratával, a szívével – és persze a kisfiús mosollyal – milyen messzire viheti. Hogy végül túl messzire, olyan világba kalandozott, ahová már nem láthatunk, tekintsük a Sors kezének, szavának, parancsának.
Lehet, hogy megállt a szíve, de teljes életet élt. Az a közel negyed évszázad a maga sajgó rövidségével kerek egész. Üzenet múltból a mába: tedd oda magad. Legyél bátor! Merj nagyot álmodni! Ne félj messzire menni! Ha álmod, vágyad él, tegyél érte.
Nem, egyáltalán nem szégyellem, hogy többször is elhomályosodott a laptop képe. Írás közben párszor megtörölgettem a szemem. Mert van, ami mélyen érint.
Szeretném, ha ennek az egyszerre tragikus és csodás ifjúnak az emlékét megőriznénk és valahogy továbbadnánk az erősségeit. A könnyedséggel vegyített állhatatosságot, a kemény munka és az önfeledt játékosság ötvözetét. Hogy igen, munkálkodnak erők, amik hatamasabbak és sokszor kiszámíthatatlanabbak nálunk.
Nem vagyok élsportoló, sose voltam. Ám Miki történetének ott a hirtelenség-szála is. Nem tudom, felkészültem-e a felkészülhetetlenre. Vajon hogyan tudja, képes-e egyáltalán kezelni az ember magát a gondolatot: lehet, hogy egy pillanatban ő esik össze és a többiek állnak tanácstalan döbbenettel körülötte.
Huszonkét éve ment el Fehér Miklós és mégis itt van. A hullámok elcsitultak, egy-két hírportál és a sportújság biztosan megemlékezik. Rég nem szenzáció, rókabőr sem húzható le róla. A kurázsitól duzzadó szív mesehősös példája azonban továbbra is ragyog. És dobog.
Benned, bennem – mibennünk.
Fehér Miklós (1979 – 2004) emlékére
kép: csakfoci.hu
