Semmi sem értelmetlenebb a „ha” és a „volna” szavakkal szőtt mondatoknál. Ez a cikk a néhai Kulcsár Anitáról szól és igen, ellent fogok állni a kísértésnek, hogy ha nem az történt volna, ami, akkor most mi lenne. Egyszerűen csak szeretnék róla megemlékezni, se több, se kevesebb. Kezdjük a tényekkel:
Az akkor 28 éves Kulcsár Anita 2005. január 19-én sukorói otthonából elindult Dunaújvárosba, ahová már soha nem érkezett meg. Pusztaszabolcs magasságában a jeges úton elvesztette uralmát autója fölött, fának csapódott. A kocsi kigyulladt, ám egy arra járó teherautó sofőrje még kiemelte az övét egyébként be nem kötő sportolót. A kiérkező mentők azonban már nem tudtak segíteni rajta. Ezek a bárhol visszakereshető, dokumentált történések.
Kulcsár Anita halála nem csak a kézilabda- és sportvilágot, hanem túlzás nélkül az egész országot sokkolta. Karaktere egyet jelentett az életigenlő vitalitással, a profizmussal, az ellenállhatatlan erővel. Szurkoltam érte is a válogatott meccseken, ő pedig lelkiismeretesen szórta a gólokat. Imádtam, ahogy címeres mezben mattolja a kapusokat, olykor egészen lehetetlen helyzetekből szerezve gólt. Csakhogy játszott klubcsapatban is, természetesen. Ezért olyan ambivalens ez az írás:
Kicsi gyerekkoromban a Ferencvárosban kezdtem sportolni, az Üllői úton birkóztam. A klubhűség megmaradt (hagyjuk, ma mi zajlik ott…), azóta is tart. És hát Anita mindig az „ellen”-t erősítette. Nem is akárhogyan. Fradista lelátóról nézve egyenesen demoralizáló volt látni azt a ritka nívót, amit meccsről meccsre szállított. Bénító, tehetetlen érzéssel figyeltük, ahogy megkapja a labdát, tök mindegy, ha ketten húzták-vonták, akkor is befordult és vagy belőtte vagy a spori hetest fújt. Tarthatatlan, bombasztikus, amit a pályán nyújtott. Az pedig senki számára nem titok, hogy a IX. kerületi egyesület szurkolói nem mindig a legfinomabb mondatokkal és jelzőkkel illeték az ellenfél játékosait. Sokakat ez sikeresen ki is billentett az összeszedett állapotukból, de nem Kulcsár Anitát. Ő a szokott módján csak mosolygott. Ahogy valahol most is biztosan azt teszi, egy másik dimenzióban.
„Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a Nap nevet
Elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat
Nyugodj békében, Anita!”
Ezzel a hosszú, méteres betűkkel írt molinóval emlékezett meg és hajtott főt a Fradi-tábor a Kulcsár Anita halála utáni első mérkőzésen. Sok szőrös szívű, hétpróbás keménymag-tag bizony törölgette a szemét. Én konkrétan sírtam akkor, ahogy most is, csupán felidézve a helyzet és a megélés drámaiságát.
Az idézet amúgy a Republic „A csend beszél tovább” című dalából származik; nem ismertem akkor, utánakerestem.
A Jóisten valami fura szeszéllyel választja ki, kinek mikor kell mennie. Ha akkor bárki tippelt volna, egészen biztos, hogy nem az életerő beállós poszton játszó szobrára, a 2004-es év legjobb női kézilabdázójának választott Kulcsár Anitára tippel. De a Jóisten mégis őt hívta magához.
RIP
kép: google.com
