Szóval az úgy volt kérem, hogy október 3-án, szombat este Lady Macbeth 40. szülinapi koncert. Még beharangozó cikket is írtam róla, íme: https://ladonyi.substack.com/p/lady-macbeth-40.
Ahogy ott is leszögeztem, itt sem hallgathatom el: a téma szubjektív, komoly tanulság ezúttal éppúgy nincs, mint falusi kocsmában hitel. Tehát:
A Lady Macbeth a heavy metal műfajában ténykedik, esetükben az égvilágon semmi bekategorizálási kérdőjel fel sem merülhet. Szeretem a „vegytiszta” jelzőt mellé tenni. És mint az ilyen zenéknél szokás, a közönség nem feltétlenül áll, mint hímtag a lakodalomban. Az ifjak jobb, az öregek kevésbé mozognak. Csikó koromban én is headbangeltem rendesen; akadt koncert, ahol a fortyogó pogó engem is tartalmazott. De az évek szállnak, mint a percek. Nem, talán még nem öregedtem meg, de – ha megérem – idén már 47 szál gyertyát kéne elfújnom a torta tetején. Ez pedig következményekkel jár:
Lélekben, egyes aspektusaiban máig az a 17 éves kamasz vagyok, aki voltam. Más oldaláról azért értem kicsikét, komolyodtam, tán még bölcsültem is. Nem az én tisztem ezt a kérdést egzaktul megválaszolni. Ha fémzenei eseményen járok, már nem tombolok. Ellenben azt sem bírnám elviselni, hogy az említett, harcra kész férfi nemiszervhez hasonlóan csak meredezzek (ne szóvirágozzunk: ha szólnak a gitárok, nem állok, mint holmi f@sz). A lábaim mozognak, a felsőtestem úgyszintén és igen, bizonyos mértékig a fejem is. Ebből kerekedett ki a mai apropó, amit egy ordas röhögés-cunami előzött meg. Valahogy így:
Ülünk az autóban, túrázásról hazafelé. Ági kérdi, hogy milyennek ígérkezik az esti Lady Macbeth. Mondom, ami igaz, hogy karcos, hangos, torzított gitáros, s mint ilyen, fülemnek és szívemnek egyaránt kedves. Mire ő: – rázni fogod a fejed? Erre én: – már csak biccentgetek. Kész, itt vesztettük el a kulturált energiamezőt.
Szóval az egykori kolosszális, derékból headbangelés mára óvatos-öreges „biccentgetéssé” transzformálódott. Röhögtem én is, mert aki magán nem tud, az rég elveszett. Ezzel együtt, ha kisebb és kevesebb mozgással, mégis máig ugyanúgy élvezem az élő (fém)zenét. Mert van, ami nem változik, a vér vízzé nem változik. Most idemásolhatnám Aragorn versét, de hát az nagyképű dolog lenne; nem vagyok én vele egy platformon, legfeljebb csak szeretnék. Íme, ez összegzés:
Az évek tehát szállnak, mint a percek, ezzel nincs mit tenni. Legjobb elfogadni, s nem beletörődni. Inkább „biccentgetek” ráncosodó arccal, rég megőszült (de még mindig hosszú!!) hajjal egy metálkoncerten, mintsem köpködnék, hogy „hát, ezek a mai fiatalok,” illetve a régi csipszreklám öreg bácsijaként sóhajtoznék: „kár, hogy azokból a régi, jó dolgokból nem maradt semmi!!”
További teljes cikket olvashatsz a Substack oldalamon: https://substack.com/@ldonyijnos
kép: pixabay.com
