Itt élj úgy, hogy ne ítélj

A nemzetközi helyzet egyre fokozódik. A türelem fogy, az idegrendszer őrlődik, sokan előbb ütnek, csak utána fordul meg a fejükben: netán kérdezhettem is volna? Több alkalommal is beszéltünk az ítélkezés fontosságáról, eljutva a közhelyes konklúzióig: emberi léptékkel és szemszögből magas és méltó szinten megvalósíthatatlan. Az ilyen szituációkra mondják, hogy oximoron, bár a fogalmat jellemzően a „becsületes politikus” (kizárólag) elméletben létező képzetével illusztrálják. „Te hülye vagy, hogy ebben hiszel.” „Te hülye vagy, hogy ebben nem hiszel.” „Ti hülyék vagytok, hogy erről vitatkoztok.” „Te hülye vagy, hogy a vitatkozókat megítéled.” „Te hülye vagy, hogy a vitatkozókat megítélőket lehülyézed.” A sort gyakorlatilag a végtelenségig folytathatnám; szükségtelen lenne, hiszen pontosan látod, érzed, mire szeretnék rávilágítani. Az ítélkezés rendszerint kategorikus kijelentés, szép (ős)magyar szóval szólva: verdiktet mondunk valaki vagy valami felett, legyen az személy vagy minőség.

Ha el akarod kerülni az ítélkezést, tedd bele önmagadat, mint szűrőlencsét. Mielőtt azonban ebbe jobban belemerülnénk, nézzük meg együtt, miért is ne osszuk az ítéleteket, mint kézibíró a sárgalapot és a kétperces kiállításokat? A kategorikus kijelentés – az ítélkezés talaján – karmát teremt. Pont. Ennyi. Ezért érdemes kerülni, nem másért. Ha csak a megfelelés buzogna a háttérben, úgy nem lenne súlya a folyamatnak, ám minden, (el)ítélő szókalapácsütés egy-egy karmaszeget ver a következő körödbe, köreidbe. Figyelem: a karmateremtés nem azonos a végstádiumú tarisznyarák diagnózisával, se azzal, hogy háborús bűnösnek mondott ki a rögtönítélő bíróság és már dolgozik a trafó a neked szánt villamosszék mögött. Egészen egyszerűen „csak” arról szól, hogy tettél valamit, aminek hatását később megtapasztalod, pont úgy, mint most a másik fél (lásd még: vetés-aratás relációja). Ez nem baj, ez nem rossz, ez tény. Miért praktikus mégis kerülni a karmateremtést? Gondold végig: nem mindegy, mennyi pucolni-megélni valót gyűjtesz össze. Nem sietünk sehová, csak a Földünkön van értelme az időnek (azaz tér is kell hozzá, így máris megkapjuk a keresztet), de minek felesleges körökre pazarolni jobb sorsra érdemes energiákat? A bekezdés elején elpöttyintettem: megoldás önmagad szemüveglencsévé változtatása. A következő bekezdésben erről fogunk beszélni.

Vegyünk egy egyszerű kijelentést ítéletet: „ez az ember túl mohón táplálkozik.” Cseréld le: „úgy látom, az illető szeretné mihamarabb megenni az ebédjét.” „Szerintem ez a tempó már mohóság.” „Úgy gondolom/vélem, ennél lassabban érdemes falatozni.” „úgy érzem, a farkas is megirigyelné a falási sebességét.” Ezer és egy szinonimát írhatnék még, de lásd meg a lényeget: mindegyik formulában érzésekről, ízlésről, véleményről szólsz, azzal pedig nem lehet vitába szállni. Mi a kedvenc színed? A kék? Ja nem, a zöld… Nyugalom, a hídon átmehetsz, nincs szakadék, „csak” pluszmunka, amit el tudsz kerülni körültekintő hozzáállással és az ebből eredő megfogalmazással. Hidd el, nem nehéz elsajátítani. Nem írom, hogy könnyű, mert én is imádtam ítélkezni és bizony erő- és időbefektetésembe került a változást tartóssá tenni (mindamellett nagyképűség befejezett múlt időben írnom erről, ha már itt tartunk). Egyéni szubjektumodat bevonva máris nem ítéletgyáros vagy, mint holmi vérbíró. Kihúzod a karmagyártás méregfogát és csak egy apróságot kell érdemes át- és felülírnod. Ízléssel és véleménnyel nem lehet vitázni, ha valaki mégis erre próbálna terelni, úgy fontold meg a mihamarabbi kilépést e terméketlen huzavonából. Végtelen határozottsággal, de udvariasan. Különben taplónak tart majd és egy következő körben rendezitek…

 

kép: wallpaperacces.com

Pin It on Pinterest