Február utolsó napja az én életemben is fordulatot hoz. Hetekkel ezelőtt terveztem mára egy olyan összegzős cikket. Ez éppen az, vagyis mégsem. Mert fogok benne leltározni, ám ebben a pillanatban még nem tudok úgy eltávolodni, ahogy illenék a következtetések levonásához. Szóval igen, már az elején közlöm veled a számodra rossz hírt: nemsokára ismét írok egy hasonlót, nyilván nem magamat ismételve, mert annál kevés dolgot utálok jobban (ezek: hideg kávé, meleg sör, pocsék isler).
Számítottam valami elérzékenyülés-féleségre, ami még várat magára. Persze az sem szentírás, hogy rám köszönt, elvégre nem úgy húzom le a rolót, mint amikor a sarki fűszeres végleg bezár. Ha fogalmazhatok olyan szerénytelenül, akkor a szerzői énem köszöni szépen, virul és él tovább. A praktizáló pedig leül a seggére (nem most, de hamarosan) és átgondolja a tanulságokat.
Sose gondoltam volna, hogy százak és százak tisztelnek meg a bizalmukkal elemzés-ügyben. Annak idején, mikor erre az útra léptem, olyan hihetetlennek tűnt, hogy valaki majd azt gondolja, pont én leszek, aki megrajzolja az asztroszkópját és ügyesen elmeséli, mit üzennek neki a csillagai és bolygói. Fura, mégis felemelő érzés, amikor a zárt iratszekrényhez sétálok, kinyitom és látom a vaskos mappákat, bennük a lefűzött képleteket. Megannyi élet, számtalan sors. Akad, akit 2015-ben láttam utoljára, az elemzése óta nem is hallottam róla. Aztán felidézem, hogy igen, születtek barátságok is, amik így, vagyis innen indultak. Ezt éltem meg talán a legnehezebben, mint fejlődni való:
Az égegyadta világon semmi, de tényleg semmi közöm hozzá, az illető vendégem mihez kezd mindazzal, amit hallott. Eleinte piszkált, bántott, hogy többen nem tettek semmit – túl azon, hogy eljöttek. Nulla változtatás, statikus, sültgalamb-váró mentalitás. Ez persze borítékolt csalódáshoz vezetett. Ilyenkor olvastam az üzeneteket, hogy hát milyen szuper volt az elemzés, azt hitte, fényt kapott, vége a sötétségnek és egy csapásra jóra fordul az élete. Önmagától sose, nélküled az én munkám sz@rt se ér. Tényleg. A kéretlenül kapott jótanácsoknál csak azt utálom, amikor belőlem bukik ki ilyesmi. Mégis, csak leírom:
Ha emberekkel foglalkozol, netán csillagfürkész vagy, törekedj a profizmus azon szintjére, ahol már le tudod választani magadról a kiváltott hatás igényét. Enélkül előbb-utóbb kellemetlenül érzed magad, az önérzeted nem hagy majd nyugodni. Inkább járj el a hivatásos sportoló mentalitásával, aki zárt kapus meccsen is pont úgy játszik, mint telt ház előtt. Írhattam volna zenészt is, a lényeget úgyis érted. Nem könnyű tétel, évekbe, hosszú-hosszú esztendőkbe tellett megugranom és ma sem megy „rutinból.” Amikor belelátsz valaki képletébe, feltárulnak előtted potenciális eredményei – mint lehetőségek, lehívható opciók – is. Ha ő nem akar tenni értük, azt sose szívderítő látni. Azért nem csak véresen komoly az áttekintés végeredménye:
Soha, sehol annyit nem tapasztaltam meg a vezettetést, mint asztrozófusként. Utálom magát a szót ilyen környezetben, de szerencsésnek mondhatom magam, mert már a csillagügyi pallérozódás során is fel-feltárult olyasmi, ami másnak, a tankönyv lapjai szerint nem egyértelmű. Nem azt mondom, hogy kimaradt, de sose ragadtam meg a kulcssszavak mantrázásánál. Ezt még egész neves szakemberek is elkövetik mindmáig. Valahogy kaptam egy csipetnyi kreativitást és egy kisebb zsák alázatot. Amikor ezekkel felvértezve ültem le elemezni (de igen, pontosítani és rajzolni is), akkor működött a varázslat. Mindig, kivétel nélkül. Ha egyvalamit kéne kiemelnem, az ez lenne. Nem automatikus, de a követelmények együttes megléte esetén bizton elvárható, tervezhető. És amit elértem, azt ennek köszönhetem.
Kevés a szakmai tudás. Alap, de tekints rá úgy, mint a mindennapi tisztálkodásra. Az is elvárás, mégsem dicsér meg senki, hogy zuhanyoztál és nem bűzölögsz pálpusztai sajttal bekent rothadó krumpli módjára. Elnézést a gyomorforgató képért (vagy mégsem, ha talált…). Erről írtam pár napja, most nem lopom külön az idődet; fusd át azt a pár bekezdést, ha jónak látod: https://substack.com/home/post/p-189043266
A legnagyobb hiba, amikor az oklevél átvételével kész szakembernek képzeli magát az ember. Az nem az út vége (jó, a tanfolyami kereté talán), hanem a kezdete. Ahogy a jogsi megkapása sem jelenti, hogy tudsz vezetni; csak nem ölöd meg magad és másokat közúti közlekedés keretei között. Évek és kilométerek tíz- vagy százezrei kellenek, hogy valóban gyakorlott, jó sofőr váljon belőled.
Borzasztó nagyképű lenne azt írnom, hogy a csúcson kell abbahagyni. Fogalmam sincs, hogy ott vagyok-e vagy sem. Egyszerűen letelt az időm és én itt és most szállok ki. Biztos megcsipked majd a hiányérzet, de hát én alapvetően nosztalgikus természetű gerinces vagyok. A cikk végére pedig egy újabb írás ígéretével teszek pontot: csak összerakok egy amolyan „best of” anyagot. Ebben a szélsőségeket és a legviccesebb momentumokat gyűjtöm egybe, mintha szilvesztert, vagy az év számomra talán legkedvesebb napját, április elsejét írnánk. Szóval igen: I’ll be back – immár szerzői köntösben.
kép: pixabay.com
További teljes cikkeket a Substack szerzői oldalamon találsz: https://substack.com/@ldonyijnos
