– Á, maga az? Milyen hamar újra találkoztunk.

– Üdvözlöm. Micsoda meglepetés. Legalábbis nekem, mert ahogy elnézem, nem tűnik túlságosan meglepettnek.

– Elárult az arcom? Igen, tudtam, hogy jönni fog.

– Honnan? Hiszen múlt héten a parkban futottunk össze, ez meg egy óriási pályaudvar.

– Na és? Ha dolgunk van egymással, akkor egy teltházas stadionkoncert kellős közepén is összetalálkozunk.

– Dolgunk van egymással? Ezt meg hogy értsem?

– Éppen ahogy mondom. Mit gondol, miért akadtunk össze ezen a szép vasárnapon ismét?

– Véletlenül éppen erre sétáltam. Ahogy- felteszem – ön is.

– És ha éppen el akarnék utazni?

– Cuccok nélkül? Nem hinném.

– Akkor olyannak néz engem, aki csak úgy, minden célszerűség nélkül trainspottingol?

– Nem, azt azért nem. Árulja el, mi járatban? Csak nem azt akarja, amit előző vasárnap?

– Dehogynem, a szöget pont a kellős közepén találta fejen, már rá is számolhatnak.

– De hát itt minden van, ami nem jó az elmerengéshez meg a hátranézéshez.

– Hétrenézés. Egy betű is sokat számít. Amúgy pedig: kell ennél jobb hely?

– De hát az a nyugalom, amiről a múltkor papolt, bocsánat: beszélt? Itt járnak-kelnek, ordítanak, percenkét kétszer harsog a hangosbemondó – minden van, csak meghittség és béke szigete nincs.

– Biztos benne?

– Könyörgöm, nézzen már körül! Látom, hogy nyitva a szeme, csak azt kell lássa, amit én is.

– Igen, a látvány számomra is ugyanaz. A különbség ellenben óriási.

– Hogy lehet bármi eltérés, ha egyazon pályaudvart, ugyanazokat a vonatokat, embereket, hamburgeres bódét bámuljuk?

– Barátom, én itt ezernyi kuckózós helyet látok. Bárhol és akárhol.

– Megint viccel? Ugrat, mert lassabban forognak a kerekeim?

– Szó sincs róla. Csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy igen, látom, hallom, érzékelem és teljes tudatában vagyok: ez ténylegesen egy nyüzsgő vasúti csomópont.

– Eddig egyetértünk. És?

– És ebben a hangyaboly-szerű gócpontban bárhol találok egy apró felületet, ahová le tudok ülni és képes vagyok elmélyülni.

– És a zsivaj?

– Az kívül marad. Mert szabad vagyok.

– Mi az, hogy szabad? A füle is az, hogy nem zökkenti ki, ha fél méterre magától búcsúzkodnak, veszekednek, vallanak szerelmet?

– Belső csend. Azért vagyok szabad, mert a külső zajoknak nem engedem meg a kizökkentést. Ez a valódi függetlenség. Jó megélni csendes, napos-árnyas parkban, de kell tudni egy ennyire pezsgő vonatfészekben is.

– Á, kezdem érteni.

– Csodás. Ha innen nézi, ez a világ egyik legbékésebb szigete.

– Azért a nyári szabimat nem itt tölteném.

– Ahogy gondolja. Sokat tanulna egy-két hét alatt is.

– Még csak az kéne. Mondja csak, miért éppen pályaudvart választott? Annyi helyen van tömeg és nyüzsi, miért ide vezették a lábai?

– Mert itt koncentrálódik a szabadság és a lehetőségek végtelenje. Pár percenként indul egy-egy szerelvény az ország számos pontjára, sőt: még a határokon is túlra.

– Ezért pályaudvar…

– Igen, tisztában vagyok ezzel is. Ellenben valódi, belső énjáték játszani a pályaudvar adta lehetőséggel.

– Ööö… Ezt hogy is értsem, hogy ne félreértsem?

– Egyszerűen. A lehető legközönségesebb módon. Gondolatban bármelyikre felszállhatok, és azonnal útnak indulok. Vagy öt perccel később egy másik szegletbe. A szeme láttára működik a párhuzamos valóságok világa.

– Magas, magas. De kezdem azt hinni, hogy amit mond, abban van valami rendszer, csak még nem értem teljesen.

– Az agya nem érti, az agya. Ha a szíve se értené, közönséges futóbolondnak tartana és már itt se lenne.

– Akkor hát: mindkettőnket ide hozott a lábunk és újra összetalálkoztunk. Történt valami a héten?

– Mi az, hogy. Elmeséljem?

– Ha megteszi, lekötelez. Igyekszem hálás és együttműködő hallgatóság lenni.

– Köszönöm. Emlékszik még, mi a lényeg?

– Igen, rémlik. Egy hét hátra, egy hét előre. Mint a bécsi keringő. Bár abból a városból a nevét viselő szelet jobban bejön…

– Hát, a lényeget legalábbis megfogta. Nem a bécsiszelettel, persze. Ha kíváncsi, elmesélem az elmúlt hét eseményeit, égtükörben nézve.

– Epedő fülekkel hallgatom!

– Nap-Plútó trigon. Asztalcsapkodós energia.

– Szóval kihozta az állatot az emberből.

– Dehogyis! Csak méltatlan, nem megoldott helyzetekben csattant a falap.

– Az mindjárt más.

– Egy hete említettem a Merkúrt, aki hátrál. Most ért el a Fiastyúkhoz, hogy egy kis termékenységet hintsen szét. Amúgy meg együttállásban is van a Nappal.

– Izgalmasnak hangzik.

– Az is, higgye el. Pontosabban: tapasztalja meg. Ha már Nap: átlépett az Ikrek asztrológiai jelébe.

– Mintha csak egy másik vonatra szállt volna, mi?

– Ügyes, találó. Akár így is tekinthet rá. Azt tudta, hogy a galaxis visszafelé olvasva ennyit tesz: szikszalag?

– Ne már!

– Betűzze csak le, nyugodtan.

– Tényleg.

– No, ez is megért egy mesét. Ahogyan a pillanat ereje és a lufik is.

– Lufik?

– Igen, lufik. Tudja, olyan színes, felfújható gumiizék, amiket imádnak a gyerekek.

– Tudom, mi az a lufi.

– No, a történet róluk is szólt. Szépek és jók, de ne akarjunk illúziókból fújni, mert amikor kidurran, bizton és fájóan zuhanunk pofára.

– Ki tenne olyan marhaságot, hogy illúziólufit pumpál?

– Nézzen csak körbe. Látja azt a rengeteg embert, pályaudvar-szerte?

– Nehéz lenne nem észrevenni őket.

– Nos, akkor rengeteg lufifújót is lát, akik illúzióval töltik meg a léggömbjüket. Legalább a nyolcvan százalékuk, de ennél sokkal több is lehet.

– Elég komoran hangzik.

– Csak pillanatnyi helyzet. Tudja, állapotfelvétel, ahogy a doki mondja.

– Akkor úgy mondom: nem túl rózsás a diagnózis.

– Találó. De van remény a felépülésre.

– Ha jól számolom, megvolt a hét. Mi lesz a jövő héten?

– De jól belejött a protokollba! Emelem kalapom. Sorolom, figyeljen: Kos Mars, Mars-Jupiter együttállás, Ikrek újhold, a dolgok nem megfogható lényege, az indulatkezelés, az ítéletmentesség és egy meglepetés is saját történetet kap.

– Hű, ez megint tömör volt, mint a nagyapám vegyigyümi pálinkája.

– Kösz a hasonlatot. Legalább tiszta volt?

– Dehogy is. Minden potyadékot beletett, amit bármelyik gyümölcsfa alatt talált. Fájt tőle a fejem, mintha az a kerekeket kalapáló ember most idejönne halántékon vágni.

– Akkor mégsem tetszik a párhuzam. Mert ez vegyes ugyan, de tiszta.

– Visszavontam.

– Köszönöm. Nos, ideje indulnunk.

– Kár, olyan hamar elperegnek ezek a percek. Jövő héten hol találkozunk?

– Ki mondta, hogy fogunk?

– Azt hittem, hogy…

– Persze, hogy fogunk. De nem beszélhetjük meg előre.

– Miért?

– Úgy elveszne a varázsa. Ha az a dolgunk, ha az az utunk, hogy egy hét múlva is együtt hétrenézőzzünk, akkor mind az én, mind a maga lábai egyazon helyre vezetnek bennünket, egyazon időben.

– Ez a szerencsés véletlen.

– Ami nincs. Sorsszerűség – talán igen. Most viszont tényleg csak bámulni akarom a vonatokat. Köszönöm, hogy velem tarott.

– Hálás vagyok, hogy ennyi okossággal gazdagított. Viszlát!

– Ég önnel!

 

kép: pixabay.com