Vasárnap március nyolcadika, mondja a naptár. Azt is odanyomtatták a „Zoltán” mellé, hogy „nemzetközi nőnap.” Eddig, évről évre, igyekeztem megkerülni a témát, leginkább úgy, hogy egyszerűen nem írtam róla. Aztán valahogy csak megöregedtem, vagy talán nem zavar, hogy darázsfészekbe nyúlok. Szóval igen, a mai cikk témája a nőnap. Meredek, olykor bőszen eretnek gondolatmenetek is előfordulnak majd. Ezt csak azért mondom, nehogy lesokkolódj. Amennyiben olyan szent áhítat él benned e jeles nap iránt, mint amit az indiaiak táplálnak a tehenek irányába, akkor kérlek, ne olvass tovább. Delhiben sem árulnék steak-receptes könyvet. Akit nem zavar a tisztelettel megfogalmazott, ám gondolatébresztő megközelítés, tartson velem bátran.
Egyszer, bele sem merek gondolni, mennyire kurva régen, egy kedves kolléganőm szöget ütött a fejembe (még erőst huszonéves voltam…). Szerencsémre nem tartott a kezében kalapácsot és szeget, csupán mondott valamit. Igen, március 8-án sóhajtott fel, hogy legalább egy napján az évnek igazán büszke, hogy nő lehet. Valóban, virághalmok, csokiadagok, cuppanós puszik, kétértelmű célzások jutottak aznap osztályrészéül – a többi kolleginához hasonlóan. Azért dobtam le a láncot, mert a „büszkeség” kifejezést nem tartottam helyénvalónak. Örülni lehet, sőt. Jólesik a törődés, persze. Az én értékrendem szerint viszont tartalmatlan dolog olyasmire büszkének lenni, amiről az ember nem tehet. Hozok saját példát: 187 cm vagyok, most írjam, hogy büszke vagyok a magasságomra? Hát nem csüggeszkedtem acélcsigán, lábamon mázsás ólommal, hogy nyúljak. Ekkorára nőttem meg. De mondhatnám a magyar nyelvet is. Végtelen hálát érzek, hogy édes anyanyelvemnek tudhatom csodás magyar beszédünket, de nem lehetek rá büszke. Mert a büszkeség – szigorúan az én olvasatomban – érdemhez kötött. Tehát büszke vagyok arra, hogy csináltam elemzést élőben angol nyelven, mert nem éltem a nyelvterületen soha és mégis meg tudtam ilyen szinten tanulni. Büszke vagyok arra, hogy többé-kevésbé elfogadható szinten írok – ebbe viszont órák ezreit fektettem; azaz megdolgoztam érte, az angolhoz hasonlóan.
Kedvenc nagybátyám ezt a gordiuszi csomót a maga egyszerűségében vágta át. Senkit nem köszönt nőnapon, csak anyák napján, aki édesanya. Ezzel sem azonosulok, mert ez a megítélés is sűrű erdőbe kalauzolna. Ki kellett dolgozzam a saját paradigmámat, amit most megosztok veled, bízva a rothadt paradicsomok és záptojások elmaradásában. Legfőbb bajom a nőnappal, hogy egyenlőséget von. Ugyanúgy kezeli azt a nőnemű illetőt, aki páros lábbal tiporja a női értékeket; mondjuk elvadult férfi módjára alázza a beosztottjait, lehetőleg nyilvános meeting keretében, hogy híre menjen. Aki rendelkezik női nemi szervekkel, mégis tudatosan kiölt magából minden kedvességet, gyengéd szeretetet, ő is ugyanúgy kapjon virágot, mint aki tündököl, ragyog és árad belőle egyfajta fényesség?
Régebben számos előadásomon hoztam példaként Angela Merkel német exkancellárt. Ő vélhetően ülve pisil és bár nem láttam a személyi okmányait, nyilván nőként regisztrálták. Mégis, ha csak felidézed a lényét, minden igaz rá, de hogy nő lett volna – hát az nem. Biológiai értelemben igen, lényegileg nem. A nőnap eredendően itt vérzik el. Az alanyi jogú ünneplés miatt egalizálja a nőnemű szülötteket. Ha én nő lennék, valószínűleg sértene, hogy egy halmazban kezelnek, egy kalap alá vesznek olyan létezőkkel, akikkel egyik porcikám sem kívánja, hogy egy lapon említsenek. Mert akkor hol az igazi megbecsülés? Hol marad, hogy látnak igazán? Engem, nem a személyi számomat?
Oké, tudom, egy kibicnek semmi sem drága és férfiként mi a péknek merengek ilyesmin. Mondtam már, hogy sok éven át kerültem a témát? Hát ezért. Is.
Az egyenletnek innen nézve nincs jó megoldása az egész számok halmazán. Nem lehet jól kijönni belőle; igaz, azt nem ígértem, hogy elvarrom a szálakat és kikerekítem a történetet. Ez most hiányt, energetikai űrt hagy maga után; néha ilyen cikk is kell. Illetve dehogy kell, csak olykor becsúszik, tegyen bármit is a tollnok.
Azt ugye le se kell írnom, hogy a nőiség nem egyenlő a nőiességgel? Hogy nem a külső dönti el, ki milyen mértékben, színvonalon és módon éli meg és működteti nőiségét? Láttam már optikailag kifejezetten csinos nőnemű embert az SS-obersturmbannführereket megszégyenítően durva módon kéjesen kegyetlenkedni.
Alapelvem, hogy lapáttal kéne agyonütni, aki nem képes egy írást elegáns íven vezetni, s legfőképpen frappáns módon lezárni. Ezúttal, ha személyiséghasadásom lenne, odaállnék a billentyűket kalapáló énem mögé az ominózus pedagógiai szívlapáttal és egy köríves mozdulattal lesújtanék. De hát ennyi, inkább kérdőjeleket hoztam, mintsem utolsó mondatok végére való pontot. Azért mégis: minden hölgyet, akinél a fenti kritériumok ülnek, éltesse a Jóisten – ne csak március 8-án, hanem az egész esztendőben, s életük legvégéig. Meg még azon is túl.
Holnap reggelre pedig beidőzítettem egy káprázatos köszöntő dalt – nem csak nekik.
kép: pixabay.com
További teljes elérésű cikkeket találsz a Substack oldalamon: https://substack.com/@ldonyijnos
