Pontosan 18 évvel ezelőtt hoztam meg életem toronymagasan legrosszabb döntését. Nyilván kellettek az átélt dolgok, mert nélkülük nem az lennék, aki ma vagyok. Mindaz, amin átmentem, megszenvedtem, kikristályosítottam, gazdagodtam, itt van velem és bennem. Ugyanakkor ma a felelősségről akarok írni, árnyalva a dolgokat, a tisztánlátás miatt. Ha ezt megérti az ember, bármilyen sorscsapást könnyebben vészel át – mi több, a legjobbat hozhatja ki belőle. Legelőször azonban majszoljunk el egy kis csokit:
ChocoMe. Ismert márka, a magyarországi kézműves csokoládék első és legnagyobb cége, mondhatni, zászlóshajó. Mészáros Gábor álmodta meg, mi több, életre is keltette. Pedig nem ez volt az eredendő szándéka. Sörgyártó cég jól fizetett középvezető-féleségeként gondtalan életet élt. Legalábbis azt hitte, egészen pontosan 2009. január 20-ig. Ekkor – köszönhetően ez egyre intenzívebben gyűrűző gazdasági válságnak – kirúgták, megköszönve addigi munkáját.
Mivel a konkurens cégek is épp így tettek, a munkaerőpiac valahogy nem kapkodott Gáborért. Mindennek tetejébe még a hat éve tartó párkapcsolata is véget ért, valamint egy autóbaleset – beszédes: frontális ütközés – is odacsapott a reményeknek. A betársuló depresszió szinte törvényszerűnek mondható. Hősünk szerencsére édesszájú, némiképpen falánk férfiúnak mondhatta magát:
Csoki. Mindig is szerették, szeretik és szeretni fogják. Ebből indult ki, számos követ megmozgatott, végigtipródott álmatlan éjszakákat, végül pedig révbe ért. Mészáros Gábor története emblematikusan hozza a klasszikus mesehős felívelő, addig viszont rögös útját, átültetve a XXI. század világába. Fel szoktam használni a Főnixébresztő workshopon, mert a sztori ékes Főnix-illusztráció.
forrás: https://www.life.hu/chat-life/2017/11/interju-meszaros-gaborral-a-munkanelkulisegrol-es-vallalkozasarol
Gábor nem akarta otthagyni a munkáját, őt nemes egyszerűséggel kirúgták. A feje fölött meghozott döntésre adott reakciói emelték fel és tették őt példaképpé. Sajnos én nem mondhatom el mindezt magamról, sőt. Újabb szemléltetés, tovább árnyaljuk a képet. Ezúttal a vakító, fehér murvával felszórt használtautó-telepre látogatunk ki. Igen, a nepperek világába, akik nem feltétlenül és nem elsősorban magas erkölcsi mércéjükről és makulátlan üzleti etikájukról híresek. Íme, az analógia következő láncszeme:
– Nem, természetesen még nem volt törve.
– Igen, tényleg csak ennyi a kilométer benne, haljak meg, ha nem igaz!
– Persze, a gumik újszerűek, még szőrös a szélük, hát azér’ csillognak annyira!
– A klíma persze működik, csak tölteni kell.
– Svájci orvosé volt. Ezt negyedik autónak használta, kizárólag napsütéses vasárnapokon gurult el vele a templomba és vissza. Nem, beteghez sose sietett vele, ez aztán az igazi „kikímélt” darab.
– Anyámnak akartam. Neki hoztam be. Sírt, amikor megmutattam a fotókat. Tudja, beleszeretett a drága. De aztán rosszabbodott az állapota, már nem hosszabbították meg neki a jogsit. Hát ezért adom el, de fáj érte a szívem, isten lássa a lelkemet.
– Rozsda? Ó, dehogy. Egy mákszemnyi sem, ne sértsen már meg!!
Csak hét darabot szemeztem a tipikus nepper-dumákból. A történet balf@sza pedig én voltam. Nem, nem vettem így autót, de maga a döntés hasonló körülmények között született meg. No ez az, amire épp úgy nincs mentségem, mint ahogy a csillogó, illatos, kisuvickolt romhalmazzal elhajtó, megkopasztott vevőnek se.
Látod, hogy nem szépen futnak a vonalak. Kissé kitüremkedik a gitt a kerékíven. Csálén áll a kormány, pedig a kerekek egyenesben vannak. A két szomszédos telep neppere átjön aládolgozni, fejcsóválva bizonygatják, hogy egyszerre kacsintott rád Fortuna, fogtad meg az Isten lábát és legalább egy lottó négyest behúztál. Mindezt egyszerre. Te pedig csak állsz ott, tele balsejtelemmel.
Él benned egy énrész, az azt mondja, menj, szaladj világgá, hátra se nézz. Iszkolj, hagyj mindent magad mögött. Legmélyen belül tudod, neki van igaza. Mégis: mosolyogsz. Elmész a próbakörre, hagyod, hogy jöjjön az ideológia, hogy megmagyarázzák a nyilvánvaló átverést. Végül – immár a bárgyú, vágóhídra trappoló birkák merev vigyorával – besétálsz a konténerirodába. Aláírod a papírokat, megkapod a kulcsokat, a forgalmit, törzskönyvet. A „jóindulatú” nepper még a kapun kihajtva annyit mond, hogy kicsit folyik az olaj, azt azért nézesd meg. Majd búcsút int és megy pezsgőt bontani. Te pedig elhajtasz a kiglancolt sz@rkupaccal. Persze csak a rémtörténetek világában robban le egy sarokkal arrébb. A valóság mindig árnyaltabb:
Elviszed szervizbe, költesz rá, eleinte megy is. Pörögnek bele a kilométerek, mégse kellett trélert hívni és nem lopta vissza az alvilági képű autókereskedő. Hogy eredendően rossz döntésedet önmagad előtt is erőszakkal legitimáld, igyekszel jó képet vágni. Ám a tényeknek nem fordíthatsz hátat, minden megtett méterrel közelebb gurulsz az elkerülhetetlen katasztrófához.
Nem autót vettem és nem így egy nagykorúsággal ezelőtt. Mégis: talán ez a kép árulja el, miért is árazom be eddigi – és remélem, egész – életem legrosszabb döntéseként. Temérdek elvesztegetett idő, mérhetetlen energia, talicskányi, a nyitott ablakon át a feneketlen kútba kidobott pénz fémjelzi a következményeket. De nem hárítok semmit, a példázat autóvásárlójához hasonlóan én firkantottam a nevemet az átütő papíros szerződésre. Persze nem akarom elsunnyogni a pozitív hozadékokat:
Ma nem az az ember lennék és nem azt az életet élném, aki és amiben vagyok. Ez szikár valóság. Inkább az út közben felébredő, erősödő képességeknek köszönhetem; a huszonéves énem által elbaltázott aktus csak az első dominót borította fel.
Okosnak lenni persze baromi könnyű. És igen, Richard Bach álomszépen írt a párhuzamos valóságokról. Sajnos én még bőven nem tartok se a falon való átsétálás, se a létsíkok közti – interferenciától mentes – váltásoknál. Nem is hinném, hogy ebben az életben összejönne, igaz, célként sem fogalmaztam meg. A csiszolódás mellett azért egy tanulságot ki tudok emelni. Erre még azt is merem mondani, hogy univerzális jellegű:
Ha mélyen belül az a hang szinte ordít, hogy ne csináld, hogy menekülj, hogy hagyd az egészet, akkor hallgass rá. Mindig, mindenkor. Akár az igazgatótanács előtt, amikor eléd tolják a topmenedzseri álomszerződésedet. Akár a templom lépcsőjén, a násznép közepette. Akár az orvosi rendelőben, amikor rád olvas valamit a doki. Bárhol, bármikor aktiválhatod megmentő belső katapultodat. Mert annak a hangnak mindig igaza van.
Nem írom, mert nem írhatom le, hogy bárcsak hallgattam volna rá. Mert akkor tényleg minden másképp alakult volna. De remélem, egy későbbi életemben ezt a magamnak, a saját rossz döntésemnek „köszönhető” ordas trauma- és veszteségkupacot hasznosítani tudom. Bízom benne – mert mi mást tehetnék? -, hogy végül nem feleslegesen szívattam magam. Végül pedig, ha javasolhatom, légy bölcsebb nálam.
Ha bizonygatják, hogy az a fal tutibiztosan tégla, de neked rossz érzéseid vannak, fúrd meg. Ha pedig gázszilikáttal találkozol, húzz el.
Ha túl szépnek tűnik minden és él benned a balsejtelem, inkább hagyd az egészet. Tanulj meg a beszűkítő gyanakvás és a józan éberség között különbséget tenni – és működtesd az utóbbit.
Minél tovább ülsz egy rossz irányba tartó buszon, annál messzebbre visz a középponttól, annál több energiádba kerül visszatérni. És hamis, hazug önbecsapás azzal áltatni magad, hogy ez körjárat és majd csak visszavisz. Jobb később leszállni, mint rajta ragadni a rossz járaton.
És végül: inkább háborodjanak fel és tartsanak bunkónak – az rövid ideig kellemetlen. Mégis: ezerszer jobb, mint megfelelésből elnyomni belső, igaz hangocskádat és szívóágra tenni magad.
kép: pixabay.com
– ha tetszett a cikk,
– ha szeretted olvasni,
– ha örömet szerzett,
megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő bejegyzések elkészülését:
https://www.donably.com/ladonyi-janos-asztrozofus
