Hogyan kaphatsz életet megváltoztató erejű motivációt, inspirációt?

Van nálam ez a futás dolog, mint egyfajta bolondéria. Ha érdektelennek tartod, most érdemes elnavigálnod, mert mára a futásról, a motivációról és a rockzenéről mesélek egy aranyosat, ám ez semmi építő tartalommal nem bír. Régebben írtam, hogy a korai tiniéveimben tájfutottam, imádtam, de tizenöt éves koromban a bandázás, a cigire szokás és a grundfoci/kocsmázás miatt abbahagytam – jó sokáig. Az újrakezdés harmincötön túl ért, három kilométeres távval, melynek végén kétséges volt, hogy a tüdőszövetem vajon a helyén marad-e, vagy távozik az orrlyukaimon át. A klasszikus, minden profizmust nélkülöző, szaturnuszi utat járva minden edzéssel két-három villanyoszlopnyival messzebbre futva végül elértem a félmaratoni távot, amit két óra fölötti idővel (2:01:25) teljesítettem éppen a harminchetedik születésnapomon. Örültem, meg persze büszke is voltam. Igazából semmi konkrét cél nem lebegett a szemeim előtt; a futás számomra – akkor – drogként funkcionált. Utolsó munkahelyemre az ott töltött idő végső öt évében döntő többségében biciklivel jártam (déli agglomeráció – Angyalföld, oda-vissza napi 52 kilométer), ez a kondi mellett a szabad evés zabálás lehetőségét és a fülön kiömlő endorfint is adta. Akkoriban nehéz volt felb@szni az agyamat kihozni a sodromból. A szabadulásom után ellenben szembe kellett nézni a kevesebb mozgás elkerülhetetlen velejárójával, az endorfinelvonás tüneteivel. A bringánál időhatékonyabb futás mellett tettem le a voksomat.

A Balaton partján teljesített első félmaratont követően tovább futottam, elmerengve, hogy akár a legendás táv, a misztikus 42.195 méter, a maraton is összejöhetne akár. Na, az lenne csak connemarai, az férfias tett a javából. Ma már hiány mutatkozik legyőzhető és legyőzendő sárkányokból, így a maraton remek – és korszerű – tökösség-demonstráló, egót hizlaló teljesítmény. Bár hittem és bíztam magamban, korántsem voltam biztos benne, összejön a teljesített maratoni verseny. Itt már – a profizmus szellemében – edzéstervvel, tudatosan készültem, ezúton is mondva köszönetet Richard Nerurkar remek könyvének (Maraton mindenkinek). A verseny, milyen érdekes, ismét a Balaton partján köszöntött rám egy végtelenül szeles márciusi kora reggelen 2018-ban. Végig szembeszélben, gyengécske idővel, de lefutottam. Maraton kipipálva! A pihenés hetei után még nem kezdtem el az új célokon töprenkedni, mikor egy kedves barátomtól kölcsönkaptam pár futómagazint. Be kell valljam, önmagamtól nem veszek ilyen újságot, mert nem tartom annyira hasznosnak, amennyibe kerül és nem a nominális vételára miatt. Akadt olyan példány, amit kiolvasva semmivel nem éreztem magam többnek. Zárójel: ifjabb koromban lelkes folyóirat- és magazinolvasó voltam, korszerűtlen rockerként több tíz kiló Metal Hammert őrizgettem masszív banánosládákban sokáig a kilencvenes évek középétől kezdődő időszakból.

Az egyik újságban szembe köszönt egy interjú Lukács Lászlóval, a Tankcsapda frontemberével. Zenészként zsenge tinikorom óta követtem a munkásságát, szerettem zenéjét és csodáltam szókimondó, frappáns, időnként vaskosan megfogalmazott szövegeit. Nem bálványoztam, én inkább a fémesebb hangzásra voksoltam a hazai mezőnyből az Ossian-Pokolgép-Lady Macbeth vonalon. Azt ugyan hallottam, hogy Lukács László fut, de nem különösebben foglalkoztam vele, ahogy ejtőernyőzésével sem. Hadd csinálja, én meg sokáig horgásztam, kiskölökként repülőgépmaketteket ragasztgattam; mindenkinek vannak vezérhangyái. Ez a magazin azonban sorsfordító adatot tolt az orrom elé a riportban: hősünk ugyanis elmondta, hogy a legjobb félmaratoni ideje 1 óra 38 perc 57 másodperc. Hoppá. Mindezt negyvenkilenc (49 !) évesen, egy olyan pályán, ahol ritka az absztinens, nyers vegán, minden életterületén makulátlan egészségben élő ember. Hoppá még egyszer. Nab@zmeg. Ha ő megcsinálta ilyen előzményekkel, ennyi idősen, akkor nekem ugyan mi a kifogásom egy ilyen időeredmény ellen? Igen, jól sejted: nem lehetett semmi. Kettőnk közt egy jupiteri kör a születési idő különbsége, nehogy már képtelen legyek egy ilyen eredményt összefutni. Talán érzed a sorok között, megemelkedett a pulzusom, kitágultak az orrlyukaim, szagot fogtam. Itt a várva várt motiváció! Rádöbbentem: most az a helyzet állt elő, hogy a motiváció maga az, hogy nincs és nem is lehet kifogásom.

A maratonról tudtam, nem az én távom, nekem túl hosszú, unalmas és – meggyőződésem szerint – nem erre a fajta igénybevételre teremtették az embert. Az agár, az más, meg a gepárd is. Ennek ellenére piszkált a legendás táv négy órán belül történő teljesítése, erre építettem egy bő fél éves felkészülést és sikerült is 3 óra 49 perc 55 másodperc alatt egy irdatlan tömegrendezvényen lefutnom. Szusszanás, pihenés, a „soha többet maratont!” fogadalom megtétele, majd irány a gyorsulás féltávon. Itt már erősen specifikus edzéstervet követtem, kifejezetten tempóra kihegyezett félmaratonra szólót, ennek meg is lett az eredménye a tavalyi esztendőben, a vágyott időnél jobbat futottam áprilisban (1:37:29) és szeptemberben (1:34:57 – 4:30 min/km sebességgel). Mindkét alkalommal a helyi versenyem érmeitől búcsúztam el a lezárások miatt, de eb bánja; az eltelt évek ébresztettek rá, hogy a futás ugyan az egó máját is hizlalja, de nem ez az elsődleges célja. Az örömködés után eszembe jutott Lukács Laci – itt már Laciztam magamban, mert azt éreztem, futás szempontjából pariban vagyunk, a jobb időeredményem nem azt mondatta velem, hogy „na, lenyomtam az öreget,” hanem jóleső elégedettséget árasztott, fiatalabban illett picit gyorsabban szednem a lábaimat. Ezúton fejezem ki a hálámat egy tudattalan, de a határaimat kitágító, korlátaimat, kishitűségemet legyőző motivációért. Ígértem az elején, hogy nincs nagy megvilágosodás, sem tanulság, de ha mégis meg kéne egyet neveznem, mert csőre töltött pisztolyt szorítasz a halántékomhoz, úgy azt emelném ki: találd meg, a Te életedben ki, mi, mivel és hogyan inspirálhat – akár a legváratlanabb helyről előbukkanva – valami extra teljesítményre, amivel többé és jobbá válsz. Nem csak a sportban.

 

képek: wall.alphacoders.com

Fuss a csillagok útján!

Fuss a csillagok útján!

Nem csinálok titkot belőle, hogy szeretek futni. Szeretek, bár nem ez a legpontosabb szó a futás és köztem tekergőző kapcsolatra. Évek óta érlelődő késztetésemre teszem az első pontot február 19-én, pénteken 17:00 és 19:00 között. Jó ideje érlelődött bennem, hogy végre összehozzam a futást a csillagokkal: miért futunk, melyik égi energia hogyan jelenik meg ebben a sportban, hogyan hat ez a mozgásforma a szülöttre. A kutatás közben egészen döbbenetes titkok tárultak fel előttem; olyasmik, amire nem is számítottam. Gondoltad volna, hogy a képletedben választ találsz futói milyenségedre? Az eltelt évek, a teljesített több ezer kilométer, a versenyek sora is ösztönzött, hogy mikrofon elé üljek és meséljek erről Nektek. A tavaly őszi 4:30-as tempójú félmaraton után pedig – ellenkező bizonyításig – hitelesen írhatom le: a világ leggyorsabb asztrozófusa vagyok a távon.

A Futás a csillagokkal workshopon körüljárjuk – többek között – a következőket:

melyik égi energia (jelek, csillagképek, égitestek, elemek) hol és hogyan jelenik meg a futásban?

miként tudod ezeket az erőket stimulálni futócipőben?

mire használhatod a futást túl azon, amire szokták?

A workshopon, hasonlóan, mint egy előadáson, haladunk végig a témákon, hogy összeálljon a Nagy Kép és feltáruljanak az eddig rejtett összefüggések előtted.

A részvételi díj 5.000,-Ft/fő, jelentkezni a contact@ladonyijanos.hu címre küldött e-mailben tudsz. Válaszlevélben minden fontos technikai információt elküldök.

Találkoz(z)unk 2021. február 19-én, egy csodás pénteken és lássuk az utat a futócipőtől a csillagokig, a csillagoktól a futócipőig.

Az esemény a facebookon: https://www.facebook.com/events/5332364193440698/

kép: wall.alphacoders.com

Ne keresd a tanulságokat, ez csak futás

Ne keresd a tanulságokat, ez csak futás

Szeretném az elején leszögezni: ez a bejegyzés inkább a futásról szól, mint a spiritualitásról, persze azért a suszter túlságosan nem távolodhat el a kaptafától. Nos tehát, futás. Zsenge gyermekkorom rövid tájfutó évei után bő öt esztendővel ezelőtt húztam nyúlcipőt – első etapom 3 kilométer volt, két éti csiga húzott el mellettem és a tüdőmet véltem kiköpni. Innen fejlesztettem fel a félmaratonig a teljesítményemet a villanyoszlop-módszerrel. Nem, nem akasztottam fel magamat, meg nem is nyújtásra használtam ezeket az ojjektumokat: minden edzéskor az előzőnél két-három oszloppal futottam messzebbre. Valódi szaturnikus módon, lépésről lépésre haladva, apránként tágítva valóságomat 2016. novemberében lefutottam az első félmaratoni versenyemet. Visszakerestem, mert Nagy Testvér minden infót megőriz: 2 óra 1 perc 25 másodperc idővel. Ezt követően tettem némi kitérőt a maraton világába, de két teljesített verseny után elmondhatom: kipipáltam, megvan, nem az én távom. Ellenben a fele igen.

A gyorsulás egyben a határok megnézését, feszegetését is hozta magával. Tavaly ősszel a „háziverseny” összesített 8. helyezése kategória bronzot jelentett, itt terveztem feljebb lépni a dobogón, hogy az egóm is kapjon egy kis kenetet. Ahogyan a tavaszi versenyt, úgy az őszit is elmosta a kávé (nem arabica; az ok monogram-szerű rövidítése, hogy voldemortosan ne nevezzük nevén – őt, akit mindenki ismer és jelenleg a világon a legtöbbször kimondott szó valamennyi nyelven, kivéve – egy mém után szabadon – a magyart: mi maradtunk a b@zmegnél…). Áprilisban bevált a privát „verseny” önmagammal, a Kis-Duna partján. A helyszín az eltelt hónapok alatt szemernyivel sem változott kedvezőtlenebbé, ezért kitartottam mellette (sík, árnyas, széles, viszonylag sima aszfalt, kis forgalom). A gyárilag tervezett megmérettetést mindössze három héttel a rajt előtt fújták le, így az edzésterv tucatnyi hetéből szintén már csak három volt hátra, maradtam a szeptember 20-nál. Vettem egy kifejezetten gyors futócipőt (ami baromi kényelmetlen, pattog, de tényleg tempóbarát) és körülnéztem némi biciklis kíséret után. Ennek az oka a figyelem egyhegyűsítésében (nini, ismét egy Szati) keresendő: ha valaki előttem megy és figyel és „húz,” úgy én a világon semmi mással nem kell foglalkozzak, mint egyik lábamat a másik után tenni, lehetőleg minél gyorsabban és vagy húszezerszer (gyanítom, méternél hosszabbakat lépek futva – sose mértem).

levezetés után…

Nővéremtől kaptam futóhátizsákot, ez végtelenül praktikus jószág: ivóvíz, zsepi, útközbenre mazsola mind belefér, ahogyan a kulcs is és még egy aprócska sípot is szereltek rá, ha mérkőzést kéne vezetnem. Praktikumának legfőbbike, hogy messziről hirdeti: viselője futóbolond, nem „csak úgy” kacagva kocog. Amolyan „lássátokénbaromikomolyannyomom” eszköz, de én vagyok az egyetlenegy kivétel, aki nem ezért hordja… Félre a tréfát, megtankolva, májölő energiazseléket bekészítve virradt a vasárnap reggel, amit a Jóisten is rekorddöntésre teremtett. Napsütés, de hűs, 12-13 fokos idő, igen enyhe szellővel. Mivel a szentek keze maguk felé hajlik, nem akartam álszentként viselkedni és annyi könnyebbséget kiutaltam saját részre, hogy repülőrajttal indultam, a stoppert már a versenytempóban élesítettem. A pálya 3 és fél kilométer, három oda-vissza hossz, azaz összesen hatszor kell végig futni egy nagyjából egyenes vonalat. Baromi unalmas. Az volt tavasszal is. Zárójel: egyszer egy 520 (ötszázhúsz) méter hosszú rekortánon teljesítettem húsz hosszal az aktuális edzéstervi penzumot, komolyan mondom, a végén akár ölni tudtam volna; nyújtás közben sötétebbik én-részem várta, hátha belém köt valaki… A futás közbeni monotonitásnak a környezeti oldalát nehezen viselem. Inkább változatos helyen kétszer annyit, de ne ugyanott, az oda-vissza meg… Szóval ki van ez találva, de mégis – itt a legjobbak a körülmények. Amikor huszonegy kilométeren át csak magára figyelhet az ember, az egyszer jó. Mindig középtalpra érkezz, a sarkadat felejtsd el. Jó, ez megy, a cipő qurva kényelmetlen amúgy is, ha a sarkam verem oda, azonnal büntetve emlékeztet, hogy nem finomkodni van a lábamon. Hosszúakat lépj. Megy ez is, most sokat nyújtottam, hengereztem; merev és kötött voltamhoz képest a legjobbat tudom kihozni magamból. Igyál rendszeresen. Ez is okés, legfeljebb tíz perc telik el két kortyolás között. Fura, a nyakam kicsit merev. Ja persze, nem nézek se jobbra, se balra. A szembe jövő futók droidnak nézhetnek, mert intek és biccentek, de előre nézve, enyhén üveges tekintettel futok tovább. Épségben megmaradt friss mókustetem riaszt meg, basszus, ezt még kétszer látom a végéig. Imádom a mókust, de élve. Mindegy, nincs érzelgés, a mókus karmája beteljesült, gondoljunk a lebontó organizmusokra, ők vasárnapi tort ülnek majd. Jó a bicikli, jó nézni, biztonságot ad; ezúton is hála és köszönet Burger Anikónak a nemes feladat kitűnő teljesítéséért és a verbális motivációért egyaránt. Fordulunk, fordulgatunk, jön az utolsó hossz. Tavasszal itt jött a „nagy roham” a végén a hősies sprinttel. Érdekes, tök jól bírom, mosolygok (olvastam, az két másodpercet is jelenthet kilométerenként…), szép az idő, minden rendben. Valahol a nyolcadik és kilencedik kilométer között, magamhoz képest meglepően hamar jutottam el abba a félmeditatív állapota, ami révülésesen vezet ki ebből a világból és megengedi a teljesítőképesség határáig feszíteni az izmokat szenvedésérzet nélkül. Amikor nézem a kartokba húzott telefont, mennyit kell még sprintelni, zsibbadtan látom, hogy „túlfutottam,” már 21 és félnél járunk. Ez meg hogy lehet? Ja persze, tavasszal a „Tököl” tábla tövében hátraarcoltam, most meg kicsit, pár tucat méterrel hátrébb és ezek összeadódnak. Megvan. Tényleg. Gyors voltam. 4:30 min/km, b@szod kérlek! Kicsi kocogás után azért kieresztem a sprintet egy-két percig, ne maradjon bennem. Szinte azonnal tudatosul a tanítás és egyben üzenet: „gyakran könnyebben érhetünk célt és eredményt, mint gondolnánk és nem kell mindig mindent kifacsarni, hogy egy álmunk teljesüljön.”

Az idő pedig… még jó, hogy “your fastest”

Ez a tempó, amit el tudtam hinni 41 évesen maximumnak. Ez lebegett a szemem előtt, hogy eddig eljuthatok. Nyilván egy Vaporifly (44 és feles a méretem…) és egy három hónapos kenyai magaslati edzőtábor még gyorsítana, de nem vágyom többre ezen a területen. Jó érzés (megint csak az egómnak…). hogy „öreg” létemre gyorsnak mondhatom magam. Lehet, mostantól a „két lábon leggyorsabb asztrozófus” titulust is kiírom az oldalra… Ellenkező bizonyításig birtoklom ilyen idővel. A hivatalos félmaratoni idő 1 óra 34 perc 57 másodperc (visszaszámolva). Büszkeség, kipipálás – az érzés, hogy nem maradt bennem semmi aznap. Ha még most is olvasod ezt a nárcisztikus bejegyzést, tisztellek. Ígértem, nincs tanulság, nagy okosság, semmi. Egyszerűen csak jó volt. Köszönöm, hogy megoszthattam veled.

Csak Győrfi Pál meg ne tudja…

A mai bejegyzéssel kapcsolatosan – a korrektség jegyében – már az elején szeretném rögzíteni, hogy nem várhatók nagy tanulságok, aha-élmények és sorsfordító erejű gondolat-magvak. A téma, helyesebben ürügy a futás. Hobbifutó vagyok, egyben szeretem a határaimat is feszegetni. Két éve teljesítettem egy csodálatosan szép, a Balaton északi partján végigvezetett maratont, majd tavaly kútba ejtettem ennek gyorsabbra tervezett változatát Ráckevén. Ez motivált arra, hogy tömegiszonyomat legyőzve a nagy budapesti őszi rendezvényen fussam meg a magamhoz mért „gyors” 42.195 métert. Itt ki is pipáltam ezt a távot, nem nekem való. Megvolt, köszi, az egómnak jól esett, büszke vagyok rá. Nem mondom, hogy üssetek lapáttal agyon, ha újra ilyesmire vetemednék, de itt és most nem látom realitását, hogy ebben az inkarnációmban még egyszer rajthoz álljak ezen a távon. Nem nekem való, tényleg. Ellenben a félmaratont előtte is szerettem, meg utána is. Az őszi felkészülés során egy addigi legjobbat futottam (1 óra 45 perc) a kicsike, pár száz fős városi versenyünkön. Zárójel: imádom az ilyen meghitt, családias alkalmakat, ahol nincs több tízezres tömeg és minden, ami ezzel jár. Itt kezdtem el gondolkodni, hogy ha nagyon összeszedem magamat, talán 100 perc alá is be lehetne menni és az milyen vagány dolog már a negyedik ikszen túl.

Többször leírtam, most is tartom: aki fut, kicsit (vagy nagyon) őrült. Én is. Ha többet szeretnél erről tudni, nézd meg Simonyi Balázs zseniálisnál is jobb Ultra című filmjét. Felötlött bennem: a lovat a levert akadály után még egyszer ugratják, hogy sikerélménnyel menjen a bokszába. Tavaly nem jött össze az annyira vágyott ráckevei verseny, ahol pedig minden ideális (lett volna). Futóberkekben meglehetősen kapós verseny a Kis-Duna maraton, ahol persze félmaraton is teljesíthető, viszont limitált a résztvevők száma. Ezt tudva a nevezés megnyíltakor éppen egy családállítás szünetében telefonról stipistopiztam a tuti helyemet. Talán nem szép, de megértéssel, együttérzéssel és – igen – kajánsággal olvastam azt a rengeteg hozzászólót, akik lemaradtak az 550 hely valamelyikéről, melyek órák alatt elfogytak. Már elkezdődött a „lécciaddátahelyedet” bejegyzések sora is és csak egy hajszál választotta el a rajthelynepperkedéstől a nevezetteket, mikor az ismert tényezők miatt először kérdésessé vált a verseny, majd lendült a piros zászló: idén elmarad. Nyilván elgondolkodtam, hogy miért nem jön össze másodjára sem ez a ráckevei szaladás, de ha nem, hát nem.

Annál azonban makacsabb, önfejűbb és bulldogosabb vagyok, mintsem kukába dobjam a felkészülést. A kijárási korlátozással harmóniában teljesíthető volt a tizenkét hét második fele is, így az eredeti, április 19. vasárnapi rajt helyett előző szombat hajnalra, azaz mára tűztem ki az én privát versenyemet. Egy versenyt, ahol nincs más résztvevő, csak én és a stopper. A közelemben ismertem egy, a hajnali órákon néptelen, meglehetősen széles, jó minőségű aszfalttal burkolt utat, ahol szintkülönbségről sem beszélhetünk. Előre kimértem 3.520 métert, ezt kellett háromszor oda-vissza, hat hosszon futva teljesíteni a félmaratont. A szombat kora reggel már itt ért, némi bemelegítés után pedig: hajrá! A felkészülés optimálisan sikerült, a formám jó, egy „apróság” viszont bosszantott. Az előre eltervezettnél bő öt kilóval vagyok most több, ami nagyon sok, ha futásról és sebességről van szó. A mértékletesség, az önlegyőzés és az ízek csábítása billegett a mérlegen és mohónak találtattam. Ez a plusz öt kiló jelentősen lassítja az embert, még 187 centiméteres magasság mellett is, de úgy voltam vele: mindent kiadok magamból. Ha elmondhatom 21 kilométer után, hogy végig „nyélgázon” futottam, apait-anyait beleadva, az idő már másodlagos, és ha nincs meg a 100 percen belüli idő, hát senki mást nem okolhatok, egyedül a zamatoknak való nemet mondás hiányát, azaz a jellemgyengeségemet.

Nagyon érdekes dolog egy privát verseny. Nincs tömegrajt, pisztoly és szurkolók. Két bringással, egy futóval és két kutyással találkoztam összesen. Nincs inger. Egy versenyen motiváló lehet, hogy atletikusabb küllemű embert előzöl meg, hogy látványosan fiatalabbak lassabbak nálad – itt szó sem volt ilyesmiről. Igaz, kerülgetni sem kellett senkit. Az első 7-8 kilométer igazi önlegyőzés volt. Többször, a legkomolyabban fordult meg a fejemben a gondolat, hogy most hagyom abba, nincs „szemtanú;” rajtam kívül senki nem tudja, hogy nem egy „mezei” szombat hajnali kocogó vagyok, hanem közel negyed év munkáját csúcsosítom ki egy ki tudja, hogy végződő futásban. Nem szoktam stoppert nézni, az érzésekről meg – futás közben – megtanultam, hogy becsapósak. Sokszor villámgyorsnak érezve magamat mutatta meg az óra, hogy szenior lajhár kategóriában kéne neveznem és néha ellenkezőleg: nem különösebben tempósnak vélt futásról derült ki, hogy a számok alapján toplistás. A félmaraton első harmadáig, bár mindent beleadva futottam, nem éreztem gyorsnak magamat, szúrt az oldalam és nem voltam benne biztos, hogy az út menti bokrok egyikét nem kel majd meglátogatnom. Magamban hisztiztem és az ingerszegény környezetben próbáltam önmotiválni, hogy akkor is, inkább dögöljek bele, de ne álljak le. Nem álltam le. Féltávnál kezdett jobbra fordulni a helyzet.

Aki futott hosszabb távon, esetleg túrázott, vagy bármilyen, fizikai megerőltetéssel járó, monoton tevékenységet végzett valaha is az életében, ismeri azt az érzést, amikor a test fáradtsága átcsap (egyik pillanatról a másikra) egyfajta csodás, eufórikus, meditatív állapotba. Optimális esetben így akár órákat el lehet tölteni, nekem most percek, néha egyben akár öt-hat perc is jutott és ez már jó volt. Pár éve olvastam, hogy ha mosolygunk futás közben, az nagyjából két másodperccel tesz gyorsabbá kilométerenként, az első harmadnyi etap vicsorgása után itt már füligszáj üzemmódban róttam a kilométereket. Kezdett egyre javulni a közérzetem, csak az idő teltével lett egyre inkább melegem, mert a rövidnadrág mellé futópulóvert húztam, ami hibának bizonyult (másik olvasatában intenzív méregtelenítésre adott alkalmat). Az utolsó hosszon már élveztem és bár ekkor még kételkedtem a 100 perc alatti eredményben, tudtam, bármi is lesz, a lelkiismeretem tiszta és jó, mert semmit, de semmit nem hagytam magamban; amit ki tudtam hozni, azt átvittem az aszfaltra. Végül, a „cél” előtt kétszáz méterrel néztem meg a telefonon futó alkalmazást és konstatáltam döbbenten, hogy minden előzetes elképzelést felülmúltam önmagam legnagyobb csodálkozására: 1 óra 37 perc 29 másodperc, 4:37min/km tempóval, ami nem rossz egy negyvenen túli hobbisától. Innen is küldöm köszönetemet Lukács Lászlónak: szintén néhány éve olvastam, hogy 1 óra 45-ön belül tud félmaratont futni. Igazából motiváció volt, hogy ha egy nálam idősebb rockzenész képes erre, akkor nekem is tudni kell, pláne, hogy a jelenlegi életmódomat többé-kevésbé egészségesnek nevezhetem.

Ígértem az elején, hogy elmaradnak a tanulságok és a nagy felismerések, de ha most ide lépnél mellém, halántékomhoz szorítva egy csőre töltött Desert Eagle 0.50-et (2:05-től a belinkelt videón), akkor a következőket fogalmaznám meg. Amíg nem ér véget egy folyamat, ne temesd. Van úgy, hogy a szubjektív, érzelmi oldalad helyett érdemes a külső, objektív „mankókra” támaszkodni (ebben a példában az órára). Az önlegyőzés meghozza a gyümölcsét; külső ingerek nélkül, önmagunkkal versenyezve speciális értéket adhatunk teljesítményünknek. Olyan célt érdemes megfogalmazni, aminek az elérésében nem vagy 100%-ig biztos, de azért hihető és reális. Ja és a Napoleon Hill-i gondolat: mondd el, mit akarsz tenni, de előbb mutasd fel az eredményt.

képek: www.pinterest.com; illetve saját

Pin It on Pinterest