A forró hangulatot több tényező is garantálta a szombat esti The Gathering koncert előtt. Egyrészt: a Természet alaposan befűtött, elképesztő Celsius-értékeket láthattam volna – hál’Istennek ilyen kijelzője nincs a Barba Negrának. Másrészt: igen, jön a The Gathering, nem is akármivel: tavaly ünnepelte harmincadik évfordulóját az ikonikus Mandylion album. Eredetileg csak két klub-bulit tervezett a holland zenekar, de ezt nyilván ők sem gondolhatták komolyan. Interjúkban elmondták, hogy annyi felkérés érkezett, ami évekre megöltené a naptárukat. Azért kicsi hazánk áthevült fővárosa – szerencsére! – belefért a táncrendbe. Nekem pedig ott volt a helyem, ez nem vitás. E beszámoló előtt azért kanyarodjunk vissza egy bekezdés erejéig a gyökerekhez:
Visszaforgatjuk az idő kerekét és hoppá, máris 1995-ben találjuk magunkat (már aki elég öreg ahhoz, hogy akkor élt – én történetesen 16 éves voltam akkor). A női ének nem igazán kapott teret a metálzenében, ezért is fogadták kétkedve a Mandyliont. Itt mutatkozott be Anneke van Giersbergen énekesnő, s vele így a formáció jött, látott, győzött és gyakorlatilag mindent vitt. Számtalan grandiózus jelzőt kapott a lemez az évek során, én most csak a „korszakalkotó” és a „mérföldkő” kettősét írom le. Meg még valamit, de ezt csak egészen halkan, meg ne verjenek érte az elvakult fanatikusok: a sorban következő, 1997-es Nigthttime Birds az én lelkemhez egy icipicit közelebb áll – vagyis, a kivégzés árnyékában a Mandylion elé sorolnám. De az a korong csak jövőre tölti be a harmadik ikszet, szóval előre is fenem magam arra a turnéra; reméljük, lesz, még inkább azt, hogy Európa keletebbik felére is ellátogatnak majd – ahogy tették most is.
A Barba Negra egy bazi nagy sátor, nem más. Ebből több minden következik; az egyik, hogy nem klimatizálható. Az összes ajtó nyitva, a levegő egy kicsit járt, már ha a szél is úgy gondolta (ritkán, talán két fuvallatot számoltam meg két és fél óra alatt). Amúgy meg kit érdekel a forróság? Az előzenekar a The Foreshadowing volt, az utolsó két dalukra érkeztem. Tisztességes munkát végeztek, jól zenéltek, de szerepük hálátlan, mert mindenki a Nagy Pillanatot várta.
Fél órányi átszerelés után be is következett. Valahol a hatodik sor magasságában álltam, elég közel. A magam bő 46 évével az átlagon innen tudhattam magam, ami nem is csoda. A Mandylion és úgy általában, Anneke és a Rutten tesók zenéje nem kiskölyköknek való; már a fénykorban is kellett hozzá némi érzelmi érettség, befogadás. Ezért a közönség inkább lelkesnek, mint túlmozgásosnak bizonyult, ami rendjén való. Ha azt mondanám, hogy a hangosítás végig prímán működött, hazudnék. Azzal is, ha olajba akarnám főzni a hangtechnikust, mert pár dal után hallhatóan javult a helyzet, tisztult a keverés.
Nem akarok koncert-kritikát írni, mert több fémzenei szaklap úgyis megteszi ezt, nálam sokkal cizelláltabb módon. Maradok az impresszióknál. Az öt (férfi) zenész haja jelentősen megrövidült, muzikális tudásuk viszont kopatlan. Frankón úgy éreztem, ez valami furcsa időutazás. Eddig kétszer, még a kétezres években a Szigeten láttam őket, de hát azóta bő negyed évszázad, a második fellépés óta is húsz hosszú év telt el. És mégis: a mágia, kérem szépen, működik. Ez nem valami cashgrab-turné, ó, nem.
Megkaptuk a Mandylion-t, köszönjük szépen. A dallamok, az atmoszféra, az utánozhatatlan zenei világ tapintható volt. A közönség Anneke kezéből evett, aki, hogy használtautós hirdetési nyelven mondjam: korát meghazudtoló „állapotban”, lelkesedéssel és kondiban, mosolyogva varázsolta végig az estét. A Strange Machines váltotta ki a legintenzívebb reakciókat – gondoltam sokáig. Majdnem a legvégéig. De akkor aztán váltott a kép, nem is akárhogyan.
A ráadás két dalából másodjára az örök kedvenc, a fenomenális Saturnine érkezett és tényleg mindent, de abszolút mindent vitt. A publikum énekelt, mindenki mosolygott és másokon is láttam, hogy törölgeti a szemét. A koncert komoly ovációval ért véget, ellenben nekem is be kéne valahogy fejeznem ezt a cikket, pátosz és túlzások nélkül. Nem fog menni, csak szólok. Úgyhogy:
Varázslat és mágia. Ami 1995-ben új csodaként robbant be a fémes zenék világába, az nemhogy kiállta az idő próbáját, de méltóbban nemesedett a legkitűnőbb desszertbornál. Aki ott volt, tudja. Aki nem, az eljön legközelebb – én így fogok tenni.
The Gathering – köszönjük!
További teljes cikket olvashatsz a Substack oldalamon: https://substack.com/@ldonyijnos
