Legyünk őszinték: legtöbbünket halálra tud idegesíteni a hálátlanság. Amikor a zistenbarmának fogalma sincs, milyen kurva jó dolga van, mégis sír a szája. És nem csak sopánkodik, mint a fürdős örömlány, hanem el is hiszi, mélyen átéli, mekkora ordas sorstragédia, hogy épp az orra előtt vitték el az utolsó mélymagenta színű hajgumit, vagy pont nyolc másodperccel maradt le csúcsidőben a kétpercenként járó metróról, netán nem szimmetrikus a lattéja tetejére rittyentett szívecske és az már milyen gáz az Instán. Ezek a komoly sorstragédiák, ugye?
Ilyesmit tapasztalva valami elementáris erejű felháborodás horgad az egészséges lelkületű emberben, amire gyakran simul agyf@szos bosszankodás. Hát ba@zmeg, nem veszed észre, mennyire jó dolgod van?! Akadnak, akik a szituációban belemarkolnának a sopánkodó hálátlan hajába és elkezdenék vonszolni az amputáltaktól a kutya-menhelyen át a gyermekkórházig, hogy lásd, de szerencsétlen véglény: hát ez a dráma, nem a műkörömről lehulló Swarovski strassz hagyta űr.
Az indulat jogos – vagyis csak lenne. Mert egyfelől tényleg így van: aki bagatell baromságok miatt picsog, valóban kiérdemelne egy velőt remegtető tockost. Csakhogy. Igen, barátom. Most piszkítok az igazságosztás, az értékmenti önkéntes kereszteslovag erkölcsi levesestáljába, de úgy, hogy minden szerte és szana loccsan, magával rántva és örökre összetörve korábbi meggyőződésedet. A cikk második felében pontról pontra levezetem, miért indítottam ennyire magas hangon és hogyan tudjuk végül keblünkre ölelni a teljes igazságot, lincselés és kioktatás nélkül.
**
A teljes cikkben fellebbentem a titkokat takaró fátylat. Egyszer s mindenkorra kihúzzuk a hálátlansághoz kötődő méregfogakat. Olyan mozaikdarabot nyomok a kezedbe, amivel kápásból bölcsülsz, még ha most nem is hiszed el. Pedig tényleg így van – és a végén ráébredsz: mindez zseniális, mégis pofonegyszerű. Én szóltam.
Elolvashatod a Substack oldalamon: https://substack.com/@ldonyijnos
kép: pixabay.com
