„Csak anyád meg ne tudja!” – sokáig ezt a munkacímet viselte a cikk, végül úgy döntöttem, megmarad indító mondatnak. Magas hangon kezdünk, ám a téma fontos. A következő bekezdések során át végigvesszük a családon belüli titkolózás hatásmechanizmusát, kicsi gyermekkortól máig. Kevés olyan család létezhet, akit kisebb-nagyobb mértékben nem érintene ez a jelenség. Íme, a mondat újra, amit én is százszámra hallottam:
„- Csak anyád meg ne tudja!” Persze igazságtalan és egyoldalú lenne elhallgatni, hogy „apád”, „nagyanyád”, „nagyapád” és számos más rokon, ismerős esetében is alkalmazták az intelmet. Néha cinkosan: tanév végén a négybe hajtott jutalom piros százforintos bankó mellé (igen, ez baromi régen, a ’90-es évek elején esett meg) épp úgy, mint valami közösen elkövetett galiba esetében. Mondhatni, szállóigévé rusnyult a hosszú évek és a belőlük fonódó évtizedek során.
Kevés károsabb hagyományt tudok elképzelni. Mérgező, mételyező, mert állandósítja a titkolózást. Apropó, titok: ne menjünk el szó nélkül a fogalom mellett, mert nem mindig rossz. Kevés kivétel ugyan, mégis akad:
Meglepetés. Az egyik családtag kerek szülinapjára komoly bulit szerveznek a többiek. A konspiráció a tetőfokára hág, olyan izgalmas, mit szól majd Manci, amikor szembesül a háromemeletes tortával és az egész életében vágyott római utazás lehetőségével. Ez az eset abszolút elfogadható, mert a szándék vegytiszta, szeretet-vezérelt. Ráadásul alkalmi; egyszer-egyszer fordul elő. A végtelen leegyszerűsítés jegyében nevezhetjük „jó” titoknak. Minden másra érvényes a „rossz titok” gyűjtőfogalom.
Sunyítás, megosztás, eltávolodás, elbizonytalanodás, menthetetlen klikkesedés. Ilyen következményeket rothaszt a „csak anyád meg ne tudja” titokgeneráló mintázata. És ez legtöbbször a gyermeken csattan. Persze a felnőttnek sem jó.
A hazugságot észben kell tartani; fárasztó emlékezni, kinek, mikor, mit mondott a füllentő. A ciklikus lebukás óhatatlan, számos kínos megélést garantálva. A legkisebbek viszont a felnőttek, a tekintélyszemélyek kiszolgáltatottjai. Kapják az utasítást és már abban a pillanatban tudják, hogy vesztettek. Mert vagy lojálisak maradnak és tényleg nem szólnak egy szót sem, vagy árulkodnak, ha megmondják az igazat. Nem kell hozzá túlságosan fejlett fantázia belátni: igazi rákfene, sokszor kiúttalan zsákutcának tűnő családi minta. Ám az évek azért, ha lassan és a kelleténél kevesebb örömmel, de eltelnek – és végül felnősz. A felnőtt pedig – optimális esetben – maga dönt.
Kiléphetsz a családfa árnyékából. Ehhez persze kell némi erő, jóllehet anélkül semmilyen változtatás nem szökkenhet szárba. Már réges-rég felismerted, a familiáris becsapósdi, a sunnyogás, a kamulégvárak építése számodra nem pálya. Már nem akarod feláldozni tartásodat, jellemedet, gerinced egyenességét egészen rövid távú, cinkos összekacsintásokért. Ám az ilyen törekvés ritkán úszható meg kisebb-nagyobb konfrontáció nélkül. Mégis: érdemes beleállnod.
Ne várd el, hogy mindenáron üvöltözős veszekedés robbanjon ki. Elég tudatosítani, ha kell, feketén-fehéren kimondani, te más utat választasz. Ha – hozzám hasonlóan – te is a „csak anyád meg ne tudja!” sötétszürke, vészterhes viharfellegei alatt nőttél fel, akkor tudnod kell a velejárókról: a férfi és a női minőség megbomlott integritása az első. Mielőtt komolyabban megijednél, nem történt semmi visszafordíthatatlan. Életed első szakaszában, mikor még jórészt passzív és befogadó voltál, nem úgy zajlottak a dolgok, mint üdvös lett volna. Hadd világítsak rá egy másik, az ebédlőasztalról származó példán keresztül. Azt vettem ugyanis észre, hogy az ember jóval könnyebben fog fel bármit a gyomrán keresztül:
Jóízű, finom, de egészségtelen ételek. Zsíros pörc, tripla adagok, négyesével evett kövér lekváros bukták, vastagon porcukrozva. Nem szükséges ragozni, hogy képet alkoss a zabálás-központú, érfalakat, gyomrot, májat bombázó étrendről. Lehet, hogy ebben nevelkedtél. Némi idő elteltével ráébredtél, hogy okkal olyan túlsúlyos mindenki és valahogy hamarabb is halnak. Felcseperedve életmódot váltottál, viszont a családi eseményeken elvárnák, hogy egy kövér szál véreshurkát májas társa kövessen, majd csapd szét egy dupla adag velős pacallal, hogy a nagyi tejszínes gesztenyetortájának is jusson hely a bendődben. Talán sértődéssel jár, amikor nyomatékosítod: keveset és egészégeset fogsz enni. Ha nem megy másként, hozod kicsi dobozban. És most jól figyelj: amennyiben ki akarnak tagadni, mert nem akarsz társtettessé lenni a zabaorgiában, akkor elszakadtak a szeretet-szálak. Ez igaz a titkolózásra is. Én a következőképpen igyekszem megoldani az ilyen helyzeteket:
Nem megyek bele. Inkább kijelentem, akár bunkó módon a másik szavába vágva: csak olyat mondjanak, ami nem erjeszt takargatós, titkolózós levet. Ennek egyik következménye, hogy – természetszerűleg – kevesebb információ jut el hozzám. Ezt azonban egy cseppet sem bánom. Ahogy azt sem, hogy a születési családom zöme különcnek, furcsa madárnak, némiképpen elvarázsolt szerzetnek tart. Nem zavar, őszintén. Egy darabig nem esett jól, aztán megváltoztattam a hozzáállásomat. Az ilyen kijelentéseket elismerésnek veszem; a dicséret meg kinek ne esne jól? Azt azonban nem tagadom, hogy időmbe és munkámba került, hogy ide eljussak. És abba, hogy elfogadjam – és nem beletörődjek! -, ez az ára a valódi szabadságnak.
Önismeret. Ez az egyetlen szó a kulcs. Nélküle egy helyben toporog az ember gyermeke, vele azonban bármilyen messzire juthat. És mire való az önismereti munka, ha nem az ilyen és ehhez hasonló helyzetek méltó kezelésére?
kép: pixabay.com
– ha tetszett a cikk,
– ha szeretted olvasni,
– ha örömet szerzett,
megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő bejegyzések elkészülését:
