Annak ellenére óva intelek a párhuzamos valóságok építésétől és éltetésétől, hogy én magam is hosszú éveken át így tettem, bízva a túlélésben és elmém viszonylagos épségének megőrzésében. Igyekszem nem a vizet prédikáló borissza, hanem a folyamatot belülről ismerő, emiatt talán hiteles ember szemszögéből megvilágítani a mai cikk témáját. Ez pedig nem más, mint a spirituális és a „hétköznapi” világ kezelése, összeütközése. Benned.
Természetes védekező ösztönnel igyekszünk elrejteni, ami miatt bánthatnak, megbélyegezhetnek, kicsúfolhatnak bennünket. Bár a legtöbben azonnal a gyerekekre asszociálnak, semmiben nem különbözik a meglett felnőtt ezirányú szorongása ovis, kisiskolás énjének analóg szűkölésétől. Régebben a szeplők, a dundiság, az elvált szülők, a lyukas cipő, a beszédhiba, a szemüveg és ezer más apropó válthatta ki a környezet ítélkezését. Ma, gyermekkorodat magad mögött tudva megeshet, elfogadják fura tetkóidat, érdekes étkezési szokásaidat, de ha megemlíted, hogy nem csak abban hiszel, amit a szemed lát és a gyomrod képes megemészteni, akkor még mindig sokan ufónak tartanak. Ami rövid ideig vicces, hosszú távon frusztráló. Ezért szokás a rejtőzködésbe menekülni, az viszont gazdag eszközkészletet használ céljai eléréséhez. Meg is érkeztünk.
Tömegek fordulnak a két, egymás mellett létező világban élés formulájához. Ide-oda ugrálnak benne, mikor hogyan praktikus. Egyszerű, gyakori példa: a cégnél emberünk lelkiismeretes, szorgalmas alkalmazott. Teszi a dolgát, se lefelé, se felfelé nem lóg ki a sorból. Mosolyog, amikor kedvesek vele, nevet a vicceken. Lehet vele beszélgetni a teakonyhában és az éves céges bulin oldottabbá válik két ital után, elengedve addigi viszonylagos zárkózottságát. Bár sokan azt hiszik, nyitott könyv az élete és ismerik, mégis telis-teli van titkokkal. A reggeli munkakezdéstől a késő délutáni végzésig precízen végzi, amivel megbízzák, ám előtte és utána… A buszon olvasott könyveit a táskája mélyére rejti, senki emberfia meg ne lássa, mi iránt is érdeklődik. Meditál. Jógázik. Családállításra jár. Olyan dolgokban mélyül el, amiket a munkatársai – szerinte – nem értenének meg, rosszabb esetben ki is nevetnék. Ezért hát ő – nemtől függően Manci vagy Dezső – talpraesett kaméleon módjára lappang. Amíg dolgozik.
Fordul a kocka, változnak a fények. Megérkeztünk hősünk másik életébe. Ott ülünk vele a szeánszon. Megnyílik, kitárulkozik, változtatni akar az életén. Mikor szóba kerül az egzisztenciális munkája, rövid, sematikus, már-már kitérő válaszokat ad. Cégnél alkalmazott. Távközlési szektor. Elemző. Ügyintéző. Nine-to-five employee. Mintha szégyellnie kéne magát azért, amiből megél, fizeti a számláit és pakol ételt a hűtőbe és sütőbe. Attól fél: ha kitudódik, lelepleződik, hol és mit dolgozik, az hasonló egy lebukással. Kiderül, sehol nem tart, mert még szüksége van egy nyolcórás állásra. És mint tudjuk, minél stabilabb egy állás, annál stabilabban állsz, azaz nem haladsz. Ezt Manci/Dezső egyik régi tanítója említette, bevésődött örökre, azóta mételyezi belülről a bűntudat a havi fixért.
Főszereplőnk tehát kettős életet él. Úgy véli, ez az egyetlen út, hogy bírja, ne roppanjon össze és őrizhesse a reményt: egyszer minden rendbe jön. A rossz hír: nem fog. Így semmiképpen, sőt. Íme, essünk túl a legrosszabbon: minél tovább űzi ezt a kettős játszmát, annál messzebb sodródik a megoldástól. Miért merem ilyen határozottan kijelenteni?
Tegyük fel, sikerül dobbantani. Otthagyja a melót és már nem kell pénzügyi okokból nemszeretem munkát végeznie. Az első megkönnyebbülés hullámainak elcsendesülése után ott a múlt árnyától való félelem. Összefut a kollégáival. Kitudódik, milyen sokáig mennyire nem „spiri” dolgot tett heti öt napon, napi nyolc hosszú órán át. Bár bélyeg nyoma nem világít a homlokán, elég, ha ő úgy érzi. Márpedig úgy fogja. Sajnos a másik forgatókönyv sem fest sokkal rózsásabb helyzetet:
Elég a nem fix dolgokból. Háta mögött hagyja az egész önismeretet, minden lelki cuccot, konzultációkat, elvonulásokat, csoportokat. Most már marad egyszerű, dolgos állampolgár. Dönthet így, persze, mégis: gyakran bekapcsol majd, hogy olyan, mint egy kiugrott szekta-tag. Szökevény. Tiltott, illetlen dolgot művelt, mintha legalábbis valami szexuális perverzióban lett volna érintett. A másik életének tanúival való összefutás itt is kockázati tényező.
Bármelyik kimenetelt is nézzük, nem tűnik túl vonzónak. Az ok végtelenül prózai: pont a lényeg hiányzik belőle. A harmónia. Tedd fel a százpontos kérdést: párhuzamos valóságokban élve és flippergolyó módjára pattogva benne ugyan hol, mikor és hogyan érhetnéd el a vágyott és áldott harmóniát? Ami az egész lényege, célja lenne? Igen, húzd be mind a százat, a tiéd. Sehogy. Sokan másokhoz hasonlóan én is belebuktam.
Tetszetős karrier, komótos, mégis tervezhető előrelépés és számtalan hosszú távú komoly ígéret. Egy darabig hittem benne, majdhogynem mindent meg is próbáltam, hogy helyt álljak. Végeztem a munkám, olykor többet is az elvárásoknál. Mégsem mondhattam magam boldog embernek. Szép lassan bekúszott az igény: ennél több, más is lehetne. Így akadtam össze újra – a kamaszkorom végétől tartott hosszú szünet után – a spiritualitással. Csakhogy ritka kocka helyen kerestem a kenyerem. Akadt, aki – jellege miatt – félkatonai szervezetnek hívta és nem tévedett sokat. Állami szervezet, görcsös polip módjára fojtogató bürokratikus csápokkal. Nyilván az én torkomra is tekeredtek, de gondoltam, a másik életem majd segít, hogy ne fulladjak meg. Bárgyú, életképtelen elképzelésnek bizonyult.
Egzisztenciális prostitúció. Azokban az években született meg bennem a kifejezés. Ugyan nem kellett senkivel nemi aktust létesítenem pénzért az akaratom ellenére, mégis: analógiában nem sokkal jobb helyzetben találtam magam. A havi fizetésért békák tömegét nyeltem le, számos munkanapom leginkább önazonos pillanata a délelőtti kávézás és az időnkénti mosdólátogatás volt. Részletesebben most nem taglalom, megtettem korábban a könyvben.
Úgy voltam vele: reggel nyolctól délután fél ötig eladtam az időmet és az éltem adott részét X összegért. Addig Ládonyi János vagyok, a vezető tanácsos (ez volt az utolsó titulusom), de a kapun kilépve köpök egy hegyeset és ott már én magam vagyok, Ládonyi János, a magánember. Akinek csak annyi köze van a másikhoz, hogy azonos a nevük, ugyanott laknak és a ruhájuk, cipőjük is egyezik. Igen, jól látod: ezt amolyan tudathasadásos állapotként határozhatjuk meg. Senkinek nem javaslom.
Ami a profi színészeket élteti, mást felőröl. Aki hivatásszerűen játszik más és más szerepeket, nem ragad bele, hiszen tudja: a rendezője előbb-utóbb új forgatókönyvet csúsztat elé az asztalon, hogy kezdje tanulni a szövegét. Ha és amennyiben csak két világ között ugrálsz, egyre halványul a megérkezés reménye. Ne tedd. Kerüld el, ha pedig már benne találod magad, építs tervet, hogyan mentsd ki magad. Nem kell felmondanod. Szükségtelen otthagyni az önfejlesztést. Egyedül a hasadást, az éles váltásokat építsd le.
Integrálj. Emlékezz: képes vagy az életedet egységben kezelni. Visszaszerezheted az irányítást és az egyensúlyt. A cél továbbra is változatlan: harmónia. Idézd fel, ha szükséges: az ide vezető út nem kalauzol át az élettöredékes tükörfolyosón.
Kívánom, juss vissza saját középpontodba és lásd tisztán, világosan, merre vezet a te saját utad.
kép: pixabay.com
– ha tetszett a cikk,
– ha szeretted olvasni,
– ha örömöt szerzett,
megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő bejegyzések elkészülését:
https://www.donably.com/ladonyi-janos-asztrozofus
első, eredeti közlés: 2025. június 10.
