A mai cikk a Főnixről szól. Róla is. Ő kínálja az apropót, hogy szóba hozhassam: az intelligencia szabadságot kínál. Ráadásul ma már kutatások igazolják, hogy az IQ (és igen: az EQ, azaz az érzelmi intelligencia) szintje is fejleszthető, emelhető. Ez pedig üdvös és praktikus:
Ha van, úgy komplex módon, több oldalról tudsz vizsgálni dolgokat. Többrétűen tanulmányozol zsigeri kinyilatkoztatások helyett. Észreveszed az árnyalatokat, a pro és kontra érveket, majd kialakíthatod a saját, egyéni álláspontodat. De hogy kerül ide a Főnix?
Nemrég belefutottam egy írás-szerűségbe melynek elkövetője szerint a Főnix olyan, mint a régi, felhúzható lemezárugyári bádogegerek. Éldegél, majd lejár az ideje; ekkor hangosan üt az órája és porrá ég. Majd újra és újra, amolyan végtelenített üzemmódban.
Ha szó szerint írnám le az első, spontán véleményemet, azzal vélhetően „megsérteném a közösségi alapelveket.” Maradjunk annyiban: ez afféle koromsötét, szűklátókörű megközelítés. Hogy miért jelentem ki ilyen határozottan, ahhoz meghívlak egy étterembe:
Agancsos vadászrelikvia. Ennek a közkeletű elnevezését viseli egy svédasztalos étteremlánc. Régi munkahelyemen majd minden karácsonyi bulit a Trófeában tartottunk. Befizetsz egy meghatározott összeget, aztán három órán át féktelenül ehetsz és ihatsz. Választékból nem volt hiány, sőt.
A Trófeában számos olyan ételt kínáltak, amit akkor se ennék meg, ha fizetnének érte. Ha innen közelítem meg, be se tenném a lábamat, nemhogy fizessek is érte. Ám rengeteg szuper, ínycsiklandó fogás közül választva gyakran a hasfalrepedés közvetlen határára sodródtam. Itt támogat meg az alapszintű intelligencia megléte:
Ha az eperszószos pacalrózsát nézem konfitált pontyepe-ágyon, hát odaokádnék a tál mellé. Nem tetszik, nem eszem meg. Olyat pakolok a tányéromra, ami ízlik. Ezt, azt hiszem – legalábbis remélem -, nem kell túlmagyarázni. De ha nem vagy kifejezett gasztrobubus, akkor is lapul a tarsolyomban három szemléltető példa, mégpedig országokra vetítve:
Finoman szólva sem vagyok az Egyesül Államok lelkes híve. Sőt. Mégis: a szólásszabadság szentségét és a magántulajdon komolyan vett védelmét nagyra tartom. Ezek Amerika elvitathatatlan erényei. Mondhatni: „magammal viszem”, mert tetszik. Ellentétben mondjuk a táplálkozási „kultúrájukkal”, vagy éppen az oktatás „nívójával”.
Svájc átgondoltságát, a stabilitást értékelem, ám az ő humor(talanságuk) az én gyors halálom lenne. Ezért bérelnék széfet Zürichben, de be se tenném a lábamat a bázeli kabaréba. Már ha van nekik…
Az olasz gasztronómiáért rajongok, a kávét leginkább beleértve. Szenvedély a köbön. Ám Csizmaország trehánysága, megbízhatatlansága és gyakori pontatlansága cseppet sem vonz.
A vendéglős példa három országgal megfejelve már mutatja, miért olyan sértő, ha a Főnixet egyfajta önmegsemmisítő üzemmóddal ellátott, ostoba madárnak tartják lila ködös gondolkodásmódban. Nagyjából olyan, mintha valaki óva intene a Nap (központi csillagunk, csak szólok) fényétől, mert az káros, hiszen le lehet égni, napszúrást, sőt, bőrrákot kapni tőle. Újfent nem minősítem.
Húsznál több Főnixébresztő workshopot tartottam; magát a Főnix szimbolikáját, mitológiai hátterét órák százain át ástam elő és kutattam. A valamennyire is intelligens ember immár tudja: ami nem tetszik a „csomagban,” azzal nem muszáj foglalkoznia. Vegye ki, amire rádobban a szíve, őrizze, éltesse, éljen vele és működtesse.
Ennyivel tartoztam kedves Főnixemnek. Nem mintha rászorulna, hogy én álljak ki mellette és érte, de már oly sokszor sietett segítségemre, hogy nem maradhattam csöndben ilyen bárdolatlan megnyilvánulás nyomán.
kép: pixabay.com
– ha tetszett a cikk,
– ha szeretted olvasni,
– ha örömöt szerzett,
megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő bejegyzések elkészülését:
