2016. okt 31. 0

Mindenszentekre

November elseje mindenszentek napja. Nem halottak napja, az november másodikán van. Tartsuk szem előtt, hogy markáns a különbség a két nap energiái, mondanivalója között. Amennyiben családi, rokoni, társadalmi nyomásra, netán önszorgalomból temetőket járunk, tegyük azt körültekintően. Ha komolyan vesszük a gyászt és az emlékezést, kinyitjuk lelkünket, fogékonyabbá válunk minden külső hatásra. Talán profánnak tűnik a hasonlat, de tekintsük a temetőt egyfajta strandnak, ahová boldog, boldogtalan eljön ilyenkor pancsolni, megmerítkezik benne, belemossa egy éve halmozódó szennyét, mocskát. Ha mi is belemerülünk, úgy jó, ha magunkának tudunk egy erős egészségtudatot (testi és mentális szinten egyaránt), azután pedig valamilyen módon alaposan zuhanyozzunk le, ne vigyünk haza semmit, aminek nem az otthonunkban a helye. A nyitottság miatt – ha nem figyelünk kellően oda – könnyebben ragadhatnak ránk nem saját érzések, találhatjuk magunkat abban a helyzetben, hogy valami olyasmit vittünk haza, aminek semmi keresnivalója otthonunkban. Mindez megelőzhető egész kevés jelenléttel és tudatos odafigyeléssel; mindenki képes nyakon csípni magát a kellő időben.

161101halloween

 Szeretteinkre gondolni, emlékezni jó. Önsajnálatban turkálni, felfordított teknősként pörögni az „itthagytakasiralomvölgyben” érzésében nem magas szintű működés. A gyász folyamatát a számunkra szükséges mennyiségű és minőségű sírás megspórolása nélkül éljük végig; engedjük ki a könnyeket, de hallgassunk a kis hangunkra, mikor elég. Ő megsúgja, meddig kell elsiratnunk valakit, meddig tart az a folyamat, ami érzelmi alkímiai láncolatként segít a továbblépéshez, az elengedés valódi átéléséhez. Legyünk tudatosak rá, hogy ezen a ponton túl öncélúan, mintegy homokozóban duzzogó kisgyerekként ragaszkodunk a göcsösen kipréselt könnyekhez. Gondoljunk új inkarnációra készülő szerettünkre: nyilván nem ezt várja el tőlünk és ő már a legjobb helyen van, hazaérkezett, megpihen és a kellő végiggondolás után tervezi az új kalandot.

Gyújtsunk egy gyertyát és bízzuk lángjára fájdalmunkat, félelmeinket, hogy változzanak fénnyé, vigye a kis lobogó világosság őket messze, hogy valódi fénnyé nemesüljenek. Tudjuk, hogy a temetőben senki nem lakik már kedves társainkból, és a koszorú-licit analóg a „kinek van nagyobb?” virtusjátékával. Ne menjünk bele. Ha hálával és szeretettel emlékezünk meg róluk, úgy a kedves, kellemes érzés olyan mosolyt képes arcunkra rajzolni, amiben nincs helye a fájdalomnak.

kép: www.desktopwallpaperhd.net

Szólj hozzá(nk)!