„Nem ott tartok, ahol kéne.”
Ez az ordas-büdös mumus-mondat. Ha még nem mormoltad el magadnak, az bizony szuper, felér egy lottó négyessel. Más megtette helyetted bőséggel.
A mondattal amúgy semmi gond, ha – például – egy tájfutó versenyen, nem túl nagy tét esetén hangzik el (próbáltam, tapasztaltam). Térkép, tájoló és irányba állsz. Legrosszabb esetben már kihűlt a paprikáskrumpli a bogrács aljában, mire bekocogsz a félig már össze is pakolt célba. Forralt borról ne is álmodj, rég megitták előled. Sajnos azonban ennél sokkal élesebb helyzetben és jóval gyakrabban puffogtatják.
A gond akkor erősödik, ha általad sikeresnek vélt-ítélt illető szájából lát napvilágot. Basszus, ha ő úgy érzi, hogy elkottázta, akkor én mitévő legyek? Másszak be valami komfortos – szigorúan medvementes – szikalüregbe, jó távol az emberektől? Dehogyis, sőt. Most elárulom a nagy titkot, sőt: a Nagy Titkot. Gyere, hajolj közelebb, csak egészen halkan súgom meg, mint a lezsírozott hármas befutót szokás. Ha telóról olvasod a buszon, most takard el a kijelzőt, nehogy meglássa más. Íme: nincs verseny. Tényleg.
Kíméletlen, öldöklő verseny, amiben másokkal szemben kell megmérettetned magad – valójában nincs. Illúzió. Ha úgy érzed, ilyenben masírozol, valamit érdemes át- és újragondolnod. Önmagaddal lehet életszerű csak és legfeljebb bármi összemérés. A legjobb változatoddal, ez azonban belső minőség.
Minél többet pisztatod magad, hogy nem ott tartasz, ahol kéne, annál rosszabb. Ellenben sose késő abbahagyni és leszokni erről a füstszűrő nélküli, mélytüdőre szívott cigizésnél (by mezítlábas piros Symphonia) is károsabb szokásról.
A papírforma csak egy téglalap. Sokszor bejön, de az élet attól szép és változatos, hogy időnként borul, mint az üvegrészeg Pista bá’ a kocsma melletti árokba.
Nem titkolom, nagyra tartom Novak Djokovicsot. Egyrészt, mert nem a világ gazdag részén születő, kivételes körülményekbe cseppenő csodagyerek. Másrészt: nem mindig olyannak ismerte a világ, mint most. Gyönyörű volt látni – a játéka mellett – a jellemfejlődését is. Pár éve Wimbledonban eszébe sem jutott kétszettes hátrányban feladni. És neki lett igaza.
Kevesen dicsekedhetnek azzal – még a legnevesebb játékosok között sem találni ilyet -, amivel én, már ami a teniszt illeti. Soha, semmikor, egyetlenegy szettet sem vesztettem el. Soha. Ennek az oka baromi prózai: nem is játszottam. A silány tréfát félretéve: ez csak egy példa. Egy – látszólag és más számára – lefutott meccsre.
Alapigazság: soha, semmikor nem hagyhatod, nem engedheted, hogy leírjanak. Soha. És ezt te magad sem teheted meg önmagaddal, olyan vélekedéssel, hogy nem ott tartasz, ahol kéne. Ez ugyanis kurvára elválaszt a jelentől, azaz a megoldástól.
Lehet, hogy szívesebben taposnád utad olyan szakaszát, ami még előtted áll. Koncentrálj arra. A talmi sóhajtozás éppúgy nem fog segíteni, mint vágódisznón az életbiztosítás. A koncentráció, a tények elfogadása, majd a rájuk való építkezés viszont igen.
Lépésenként haladsz előre, de senki és semmi nem tilt(hat)ja meg, hogy ha a helyzet úgy hozza, akkor ugorj.
kép: pixabay.com
– ha tetszett a cikk,
– ha szeretted olvasni,
– ha örömöt szerzett,
megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő bejegyzések elkészülését:
https://www.donably.com/ladonyi-janos-asztrozofus
első, eredeti közlés: 2022. október 19.
