A mai cikk témája a rendbetételt szolgálja. Ha egykori tanítód/segítőd/példaképed megváltozott, netán lezüllött, nem veled, s legfőképpen: nem benned van a baj. Végigjárjuk a megértés útját, hogy megérkezzünk az édes megkönnyebbüléshez, ami rég áhított és jól felszerelt, hűsítő oázisként vár pár perc olvasás végén.
Erős jellem szükségeltetik a kísértések és az emberi gyarlóság ellenében.
Ez a szilárd tartás – kiegészülve a nemes szándékkal és a csillogó szemmel – a legtöbb tanítóban megvan (eleinte). Mi több, buzog. Őszintén hiszi és tesz is azért, hogy oly sok elődjével/pályatársával ellentétben ne bukjon el. Szilárd meggyőződés vezeti határozott lépteit az úton. Ami viszont rögös. Épp ezért nem mindig járható könnyedén. És igen: olykor a legjobbak is belebotlanak. Elfáradnak. Elfásulnak. Új, erős, eddig nem tapasztalt inger stimulálja rojtosodó idegvégződésüket. És úgy járnak, mint a Ming korabeli álomszép porcelán váza, amikor a sietős kandúr leveri:
Törés. A virágedény ezer darabra robban szét a márványpadlón. Ha valaki venné a fáradságot, hogy összegyűjtse apró szilánkjait, csipesszel és ragasztóval talán ismét össze lehetne illeszteni. De már sose lenne ugyanaz, mint a macskaattak előtt volt. Egyszer lehet leesni, a zuhanás végletes, következménye végzetes. És ebből a szempontból a segítő, a tanító pont úgy viselkedik, mint a kék-fehér, aprómintás váza. Ugyanakkor nem biztos, hogy egyszeri kisiklás vezet a bukáshoz. Hogy tisztán, a maga valójában lásd a folyamatot, készültem egy analógiával, ahol tanító helyett terméket vizsgálunk.
Csoki. A kedvenced, bizony. Elképesztően finom, enyhén krémes, illatos csokoládé. Az, amelyik olyan bársonyosan olvad a szádban. Itt-ott príma minőségű, pont a megfelelő mértékben pörkölt mogyorók benne. Természetesen egészben, mert Isten ellen való vétek holmi mogyitöretet belecsúfítani. Gyerekkorod ritka, kiemelt jutalom-pillanataiban kaptad meg, hogy behunyt szemmel, boldog szívmosollyal, az elért öröm vagy a betöltött szülinap megünnepléseként kiélvezhesd. Ám az évek szállnak, mint a percek. És nem minden változás derít jókedvre. Éppen erről van szó:
A csomagolás fejlődött, szinte hiperűrugrással vált korszerűvé. Gyönyörű grafika, ízléses külcsín. Már a látványtól beindul a nyálelválasztásod. Ám elérkezik a pillanat, mikor kibontod és megízleled az egykor világklasszis csokoládét. Ami szépen el- és leromlott. Már nem az, mint volt. Bár lényegesen drágábban mérik – amit az emlékek miatt zokszó nélkül ki is fizetsz érte -, a belbecs lezüllött. Olcsó hatású, enyhén kásás, ócska csoki. Nem, addig nem süllyed a gyártó, hogy „kakaós tejmasszát” csempésszen bele; az a cselekmény amúgy is az emberiség elleni bűnök listájára került 2024. január 1-től. De az egykori finomság felejthető, alsó-középszerű kényszerédességgé silányult. Brrr…
A név pedig ugyanaz. Azt hinnéd – jogosan -, hogy a termék jogfolytonosan hozza a régi élmény-faktorát. Hát nem. A marketing, a külső, a renomé elvitte a fókuszt, így tárazva be egy tábla csalódást. Gömbölyded, ám vigaszt nem kínáló egészmogyorókkal.
Régi tanítód, bár nem nassolnivaló, viselkedhet az imént taglalt csoki módjára is. Megeshet, régen őszinte és lánglelkű reménységként élte közvetlen összeköttetését a legmagasabb égi fényességgel. De az idő vasfoga kérlelhetetlenül megrágta, mára pedig… Nos, az lett, ami. És igen, most jelez neked az ügyelő. Ideje ugyanis előbújnod oldalról, s a díszletek kényelmes takarásából színre lépni. Mert jelenésed, dolgod akad; időszerű kiegyenesedned és szerepelned. Valahogy így:
A régi tudás örök. Amit annak idején hallottál, igaz. Kiállta az idő és a tapasztalat próbáját. Válaszd el az esetleg eljellemtelenedett embertől. Tedd rendbe: az illető, mint szülött – a tér-idő koordinátarendszerében talán eltévelyedett valaki -, lehet, hogy botlott, bukott, elhalványult. Ám amit tanultál tőle annak idején, az örökfényű. És itt kell tudnod kettébontani a lényeget:
A kapott tudásért tartozol örök hálával. De nem feltétlenül az átadó tanítódnak. Igen, neki is lehetsz, ám sokkal inkább méltó az ősforrás, valami nehezen definiálható magas minőség felé pulzáltatnod mély szívháládat. Mert megeshet, az emberben magában végül keservesen csalódtál. És nem, nem tartozol az idők végezetéig. Nincs örök lekötelezettség. Hogy könnyebben megértsd, felkínálom saját magamat élő példaként. Helyesebben azt a módot és azt a két személyt, akitől megtanultam vezetni.
Hosszan kerestem őket, egyiküket sem leltem a közösségi média bugyraiban. Ezért írom le mindkettőjük nevét: Kapás Sándor és Zsiga Gyula. Előbbi a B, utóbbi a C kategória megszerzésében segített. Kezdjük Sándorral. Bár eltelt huszonkilenc év, nem írhatom le, hogy azonnal összecimbiztünk volna. Kissé kellemetlenkedő figuraként él az emlékezetemben. Akit nem választanék kártyapartnernek, hogy minden áldott kedden öttől este kilencig verjük a blattot, gomolygó cigifüstben, kisfröccsözve. Ugyanakkor príma oktató volt. Modortalan módon, de precízen vezetett a finomságokra. Élénken él bennem, hogy az akkori autópark legjobbja, egy metálfekete Volkswagen Vento anyósüléséről osztotta az észt (és a bölcsességet, adjuk meg az igazat), én pedig igyekeztem nem összetörni azt a csodás, újszerű, alig egy éves turbódízel, ugrós és kezes csodát. Sikerült. Van jogsim és karc nélküli autóval köszöntünk el. Mi több, még egy üveg whiskyt is vittem neki búcsúajándék gyanánt.
Zsiga Gyula csak névrokona volt a legendás kézilabda-edzőnek. Alacsony, köpcös, olajos bőrű emberke. Inkább képzelném el a nagybani piacon, ahogy egy raklap görögdinnyére alkudozik. És most előre is bocsánatot kell kérnem a jelzőkért: egy tetves, ótvar, ősöreg Avia teherautóval csináltuk végig a rutint. Abban a rettenetben szervo sem volt, ez pedig egy ilyen tömegű gépjárműnél kulcskérdés. Ha a Ventóban gyöngyözött a homlokom, az Aviában patakokban folyt rólam a víz. Egy-egy óra után mindkét lábam remegett, a térdem elzselésedett, mindkét kezemen az összes ujjbütyköm úgy sajgott, mintha nem ipszilonoztam, rámpáztam, forgolódtam volna egy böszme csehszlovák szörnyeteggel, hanem az Andrássy út 60-ban kínvallattak volna. Szerencsére a szörnyűségeknek nem várt módon és egy csapásra szakadt végük:
Upgrade. Ez az angol szó frissítést, javítást jelent tükörfordításban. Mikor az egyik távközlési megacégnél tengettem napjaimat, így nevezték a minőségi cserét. Amikor a monokróm céges teló helyett színes kijelzőst kaptunk. Később pedig ahelyett kamerást. Gyula „bácsi” – volt vagy 45 éves, én meg 17… – pont akkor szabadult meg az amúgy is felgyújtásra érett randakék színű Aviától. Helyette egy Ivecót vett. Ez maga a tobzódó komfortot jelentette. Igen, pihepuha szervokormány varázsolt elégedett mosolyt az arcomra. Kényelmesre tömött plüss ülések, menzás tálca méretű tükrök – minden földi jó a C kategóriás jogsi aspiránsait szolgálta. Le is tettem, s azóta is – szigorúan ötévente – megújítom, bár 1999. óta nem vezettem 3 és fél tonna össztömeg feletti járművet. Ám a lényeg a két emberben, pontosabban a hozzájuk való – jelenlegi – viszonyulásomból fénylik fel.
Egymillió. A legkisebb hétjegyű szám. Eddig tartottam nyilván a levezetett kilométereim számát. Jó ideje, hogy kattant a képzeletbeli számláló. Ám szinte soha nem jutott eszembe se Sándor, se Gyula. Nem gondoltam arra, hogy minden egyes indításkor gyors hálaimát rebegjek nekik és értük. Igen, tőlük tanultam meg az alapokat. Valóban és őszintén hálás vagyok érte. De nincs benne több. Mert már nem ők fogják a kormányt, nem ők tapossák a pedálokat. Tőlük tanultam, de köszönöm, egyedül és kifejezetten jól vezetek (melyik férfi nem ezt állítja magáról?). Ez lenne az elv, amit javaslok a spirituális világ tanítóival kapcsolatosan is. Életképes és működik.
A legtöbb ember nem is emlékszik rá, ki tanította meg vezetni. Arra pedig végképp nem pazarol egy aprócska gondolatmorzsát sem, hogy köszönetet mondjon, valahányszor autóba ül. Akkor vajon mind hálátlan rongyember? Szó sincs róla. Viszont ideje levonni a következtetést. Mert az a lényeg és a tanulság egyszemélyben:
Élj a kapott tudással. Alkalmazd, működtesd, ha teheted – s miért is ne? –, virágoztasd. Emiatt légy istenigazából hálás. Optimális, ha egykori tanítód ma is fénylik, mint az összegyúrt arany-gyémánt-igazgyöngy hármasa. Ha mégsem így lenne, koncentrálj a lényegre. A bölcsesség méltó a hálára és fontosabb, mint az ember, a bukni képes, olykor gyarló átadó. Ő megtette a kötelességét, most rajtad a sor. És ne engedd, hogy holmi belső kétely eltántorítson attól, hogy a valódi utadat járva érd el igazi céljaidat.
János
kép: pixabay.com
– ha tetszett a cikk,
– ha szeretted olvasni,
– ha örömöt szerzett,
megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő hírlevelek elkészülését:
