Imádok – futás közben – megállni pár mondatnyi beszélgetésre a horgászokkal a Kis-Duna partján. Egy: legálisan liheghetek. Kettő: kiélvezhetem a szent őrülteknek kijáró – hát, ha nem is tiszteletet, de valamiféle álmélkodást. Amúgy pedig, ha én ülnék a feederbot mellett, szintén azt gondolnám: ki az a megveszekedett barom, aki ilyen hőségben fut?
Hát igen. Szeptember végén nem csak a kerti virágok fognak még nyílni a völgyben, bár a nyárfa zöldellését erősen kétlem. Félmaratoni távon állok rajthoz, idén ezt az egy versenyt választottam. Arra pedig illő felkészülni. Maga az edzésterv 12 hét, ergo a java nyárra esik. Gondoltam, hogy reklamálok, igazán lehetne pár fokkal hűsebb legalább hajnalban, de aztán ráébredtem: nem érdemes. Ha meleg, hát meleg, legfeljebb egy kicsit edzettebbé formál. Azért a Kis-Duna hűse picit így is érződik. Mert ez hoz össze bennünket a pecásokkal egy-egy röpke párbeszédre.
Oly sok út kínálná magát, de a lábaim mindig a vízpart felé terelnek. Akár azonos tempóban lefutott 18 kilométer, akár tüdőtépő intervallumok, a víz látványa, közelsége mindig megnyugtat. Vagy éppen inspirál. Arról nem is beszélve, hogy lehetőleg hajnalra időzítem az etapokat, amikor akár még hódot is láthat az ember. Élőben látva nem a „bober kurwa” szokott bevillanni, hanem a csodálat, hogy itt, az emberhez ennyire közel is él a fanyűvő kisemlős. Később persze röhögve koptatom a futócipő talpát, mert csak felhangzik belső fülemben az ikonikus lengyel monológ. Azért a görbülő bot és a komoly fárasztás is megállásra késztet:
Férfiember, főleg, ha gyerekkorától imádott horgászni, egyszerűen nem nyargalhat tovább, ha valami számottevő hallal birkózik egy szaki éppen. Akadt olyan alkalom, hogy a kedves nyugdíjas horgásznak még segítettem is megszákolni a bő négy kilós pikkelyes tőpontyát. Jó a futó a parton. De elkalandoztam a lényegtől:
Hallatlanul mulattat az a töretlen megértési szándék, amit rendre leolvasok a ráncolódó homlokokról és fürkésző tekintetekből. Ha zihálok is éppen, a tőlem telhető kedvességgel próbálom megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Hogy igen, talán aggódnak az egészségemért, mert egy ősz fejű fickó mit futkorászik, de akkor is: a látszat ellenére ez nekem jó. Akkor is, ha ott, abban a minutumban történetesen szenvedek. Mégis – összességében ad, emel és tölt. De ezt nem lehet átadni.
Aki nem próbálta, nem tudhatja, mégsem való mindenkinek. Endorfin és önlegyőzés, az elvitathatatlan teljesítmény felett érzett jogos büszkeség és az életkor meghekkelésének hiú illúziója egyaránt a képlet része. Aláírom, utóbbi inkább hungarikum, tőlünk cseppet nyugatabbra semmi különöset nem találna a szemlélő egy negyvenhat éves figura futóbolondságában. De hát itt születtem, itt élek és itt futok. Örömmel, igen.
Hogy mi haszna van? Hát semmi. Ezt szokták mondani, akik nem csöppentek bele ebbe a különleges univerzumba. És valóban: a világnak semmivel nem lesz attól jobb, hogy hajnalok hajnalán felkelek és jellemzően még félsötétben útnak indulok. Nem váltok meg vele semmit és senkit, legfeljebb, kicsit és átmenetileg magamat. Kollektív hasznosságról tehát nem beszélhetünk.
Nekem jó. És igen, ahogy az önismeretnél (nevezhetjük önfejlesztésnek is), úgy az egyéni sportnál is igaz: ha nekem jó, az azoknak is javára válik, akikkel kapcsolódok. A családom egy kicsit könnyebben visel el. Talán egy fokkal jobb cikkeket írok. Pengébb az elmém elemzés közben. Most, hogy ezeket írom, önkéntelenül is elmosolyodtam. Úgyhogy maradok, azaz megyek. Holnap hajnalban is.
Kevés szebb napfelkelte létezik az izzadtan gyönyörködősnél, amit egy-egy korai futás kínál.
Már ezért is – de minden ajándékáért megéri.
kép: pixabay.com
– ha tetszett a cikk,
– ha szeretted olvasni,
– ha örömöt szerzett,
megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő bejegyzések elkészülését:
