A Fény, mint olyan, állandó. Bármilyen meglepő ezt a nappalok és éjszakák váltakozásában kijelenteni, mégis így van. Gondold csak végig:
Amikor nálunk lenyugszik a Nap, a Föld túlfelén felkel. Itt besötétedik, hogy nyugodtan alhassunk, ”amott” pedig tündökölve szórja sugarait; új napot, friss reményeket ébresztve. Amikor nálunk látszólag nyoma vész, bolygónk túlfelén feltűnik. Szóval: bármennyire is eltűnni látszik, az abszolút relatív. Ez persze nagyobb léptékben is igaz; sőt, valódi jelentősége ott rajzolódik ki.
Ha az egyik helyen nincs, keresd a másikon. Más perspektívából értelmezhetjük az őszt; különösen a múlt előtti hétvégén megejtett óraátállítás miatt. Mert felszínesen szembeszökő a hirtelen ránk boruló sötétség, pedig hát ez még jócskán délután, ha az órádra pillantasz. És a hatás tovább fokozható:
November. Pár napja már novembert írunk. Kevéssé népszerű hónap; eső, szél és akár egy hétig rejtőző napsütés fémjelzi, ha éppen nem az indián nyár miatt hálálkodhatunk. Előbbi mélyebben bevésődik, utóbbit valahogy termesztésnek vesszük. Ám a szitáló eső ugyan felhőkből érkezik, mégis úgy érezhetjük: kívül-belül totálisan beborultunk.
Úgy tűnik, lelkünk leköveti az idő(járás)t. Pedig nem kéne, hogy így legyen. Rövid bekezdésben írom le, amolyan zárójeles üzemmódban:
Reaktív viselkedés. Így hívják, ha a ’szép’ időtől ’indokoltalan’ jó kedved ébred, míg a ’csúúúnya’, esős napokon bedepizel. Sokan járunk ilyen cipőben, én sem tudtam még mentesíteni magam, bármennyire is törekedtem rá. Zárójel bezár.
Hajlamosak lehetünk tehát egy kicsit komorkodni, balgán éltetve a hitet, hogy semmi mást nem teszünk, mint mennyei szinkronban működünk az anyatermészettel; elvégre a Jóisten is összeráncolta a homlokát és az ő könnyei áztatják a járdákat. Nem itt találod a megértést és a világosságot, úgyhogy nosza, eredjünk a fény nyomába!
Elszökött volna? Hiszen ’kint’ nincs, pillantsunk bárhová is. Ám abból indultunk ki, hogy „a Fény, mint olyan, állandó.” Ezzel a mondattal kezdődött a cikk, tehát, ha igazat mondok – márpedig törekszem rá – akkor valahol csak kell, hogy legyen. Nincs kint igaz, tehát adja magát a következtetés: bent kell lennie. Igen, tebenned.
Jó, jó, de hát gyenge, szomorú és melankolikus vagyok, hát hogy a pitlibe lenne bennem extra világosság? – kérdezhetsz vissza. De erre is készültem ám:
Segíts rá. Amikor halk a zene, feltekered a hangfalakat, több kakaót adsz rá. Ez a fénnyel is működik: amikor hiányt érzel, maxold ki. Még akkor is, ha ez logikai bakugrásnak tűnik. Mégis azt mondom, így szuperál a legjobban, idézd csak fel a szeretet egyik alapvető törvényét (mosollyal is bevált):
Minél többet adsz, annál többet kapsz, tehát „osztogatva” nem herdálsz; nem vész el, hanem csodálatosan gyarapodsz. Ez a novemberi napok egyik nagy titka, egyben megoldókulcsa. Csak ki kell (azaz érdemes) pöccintened magad a holtpontról.
Mert tudod, méltatlan kibekkelésre, megúszásra, a november túlélésére játszani. Az életed mellett lézengenél akkor, legalábbis egytizenketted részben.
Fordulj a belső fény felé, ha kívül kevesebbet látsz, mert továbbra is – mindenkor – igaz: A Fény, mint olyan, állandó.
u.i.: erről az őszi napéjegyenlőség apropóján írt cikkben további fontosságokat is összegyűjtöttem; érdemes visszaolvasni: https://ladonyijanos.hu/oszkoszonto-merleg-nap/
kép: pixabay.com
– ha tetszett a cikk,
– ha szeretted olvasni,
– ha örömöt szerzett,
megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő bejegyzések elkészülését:
