Közel tíz éve váltam el, de én sem így terveztem. Mint oly sok rózsás arcú ifjú és leány, én is hittem, hogy az élet olyan, mint a népmese; van benne ásó, kapa, meg valami nagyharang is. Az illúzióból fújt lufik után persze napvilágra került a lóf@sz is, mit szépítsem. De nem így, hanem tetőtől talpig tavaszi rózsaszínbe ködölten indultam a házasság útján, mígnem a kurflik egy elkerülhetetlen döntés kapujáig vezettek. Elválok.
Szép, kora nyarat idéző májusi délelőtt mondta ki Dr. Szöszi az ítéletet. Komolyan, az illető bírónő egy az egyben a filmbéli archetípust testesítette meg. Ha nem tudnám, hogy a tanulmányi kötelezettségek miatt lehetetlen, olyan koraérett tizenkilenc évesnek mondtam volna. De bíró volt, valódi, s mint ilyen, a Ráckevei Bíróság komor, pergő vakolatú termében a magyar állam által rá ruházott hatalomnál fogva kimondta, amit kellett és immár hivatalosan is elválasztott első feleségemtől. Ez a dominó tehát puffanva dőlt el.
Pár hónapot, közel fél évet ugrunk. A vártánál jóval hosszabb keresgélést követően találtam rá az új otthonomra. Igyekeztem gondosan kiválasztani a lokációt, odafigyelve a nevekre is. Azt hiszem, nem is dolgozhattam volna eredményesebben: a csepeli Csillagtelep Tejút utcájának egyik lakásában vertem tanyát. Kedves, szépen felújított, egyszobás lakás, frissen cserélt franciaerkéllyel egy barátságos, hársfás parkra tájolva. A költözésre 2015. novemberében kerítettünk sort kedves, gyermekkori barátaimmal. Az időjárás kegyesen bánt velünk, enyhe, napos időben pakoltunk vasárnap. Ám másnap bizony még a Tejúton is hétfő virradt.
Ágyam ugyan nem volt; a nyithatatlan sarokkanapé mögé suvasztott kókuszmagos, amúgy kényelmes matracot húztam elő estéről estére. A legelső reggelen kétféle fényforrás cirógatta az arcomat: az ablak és a teliüveges erkélyajtó beengedte a hangulatos, mélysárga utcalámpák (park-beli kandeláberek, ha pontos akarok lenni) derűjét. Felettem pedig az akvárium vékony neonja adott egy kis fehéres fényt – a halakat én vittem magammal. Ahogy a matracon, a szépen felcsiszolt és újra lakkozott, halszálka-mintás parketta felett mintegy nyolc centiméterrel feküdtem, se a külső, se a belső fény nem derített jókedvre. Olyannyira, hogy ott, akkor, ébredve és rádöbbenve elsírtam magam.
Nem így terveztem. Ekkor már majdnem betöltöttem a harminchatodik életévemet. Minden korábbi tervem szerint itt egy boldog, kiegyensúlyozott, megállapodott életet kellett volna élnem, s nem a nulláról újrakezdeni mindent. Ott, a földön fekve a szó szoros és átvitt érelmében is úgy éreztem, mi több: csontig hatolóan átitatódtam azzal: padlón vagyok. De a harmadikról ne ugorjon ki az ember, mert az még nem tuti.
Lélektelen, barna kartondobozok mindenütt. Illetve nini, egy-két banánosláda a könyvekkel, de jó, hogy megtörik az egyhangúságot. Ahhoz persze kevésnek bizonyultak, hogy jó kedvre derítsenek. Magam alatt voltam, na. Nincs rajta semmi szépíteni való. Mögöttem vagy összeomlott, vagy felégett minden, a jelen meg… Hideg, rideg és bizonytalan. Az biztos. Illetve még valami. Így, ennyi év után fura róla írnom, még akkor is, mintha csak tegnap lett volna, olyan éles az emlék:
Szomorú, bánatos, elkeseredett és csüggedt voltam. És bár remény egy szál se sétált a látóhatáron, de reménytelennek nem mondhattam magam. Valahol nagyon-nagyon mélyen belül pislákolt egy kis fény. Fogalmam sincs, mi táplálta akkor a lángját – talán így vagyok gyárilag programozva. Ha odanézek a születési képletemre, persze meg tudom magyarázni, de ez szakmai ártalom, pardon: velejáró.
Egészen kicsi koromtól biztos voltam benne, hogy boldog családom és gyerekeim lesznek. Ezen sokan és gyakran meglepődtek, hiszen a fiúk kevésbé hangsúlyozzák ki ilyen irányú vágyaikat zsengébb korukban. Az első házasságnak is ezzel a reménnyel indultam neki, hogy végül maradéktalanul kifogyva belőle mondjam ki: mennem kell. Azon a komor, kartondobozos novemberi reggelen persze még nem tudhattam, de életem egyik, ha nem a legjobb döntése volt. Pedig még ott, akkor olyan jelet kaptam, amit a teremtés, a vezettetés, az égiek – mindegy, hogyan s miként nevezzük, de félreérthetetlen módon az orrom alá dörgöltek. Konkrét, eltéveszthetetlen formában, igen.
Hogy mi volt ez a bizonyos mementó, azt március 19-én este mesélem majd el. Ez az egy mozaikdarab olyannyira személyes, hogy inkább abban a szűkebb körben osztom meg. Ahogy teltek a napok, kipakoltam a dobozokból, lapra szerelve levittem őket a tárolórekeszbe, majd berendezkedtem. Igen, az akár évekig tartó agglegényéletre. Ám mindössze hetek teltek el, s jelentőset fordult a sorsom, vele a világom s benne én magam.
Találkoztam azzal a nővel, aki aztán életem társa, feleségem, s két csodás gyermekünk édesanyja lett. A régi álom tehát beteljesedett. Úgy, hogy nem sokkal előtte kormosötétnek tűntek a kilátások. A matracon fekvő fickót a fények nem tudták jobb kedvre deríteni. Az a bizonyos mag ott, legbelül, ami még ebben a szituációban is reményt adott, az bizony a Főnix-energia volt. A jelet láttam, bár akkor és ott nem értettem.
Ez az egyik olyan személyes történetem, amit a Főnixébresztő workshopkon meg szoktam osztani. Sajnos, vagy nem sajnos, több is akad, akár a munka, akár a hitelvisszafizetés, akár a túlélt közúti helyzetek világából. Ezeken átégve merem azt mondani, hogy egyenes, kihúzott háttal és gerinccel állok ki és tartom meg 2025. március 19-én 18:00 és 20:00 között az idei első Főnixébresztőt. Ezúttal (is) online módon, tehát a világ bármely pontjáról tudsz csatlakozni.
Az esemény részteleit itt találod: https://www.facebook.com/events/569209529465503
Jelentkezni pedig a contact@ladonyijanos.hu címre küldött e-mail-ben tudsz; a válaszlevélben minden fontos információt megküldök.
Találkoz(z)unk jövő szerdán, a beköszönő tavasz előestéjén! Emlékezz: ez az a pont, ahol ráfordulunk a tavaszra; másnap a Kos jelébe lép a Nap és a világos órák mennyisége immár meghaladja majd a sötétekét.
Én ott leszek.
János
kép: pixabay.com
