Artúr mindig is utálta a gombát és sose hitte volna, hogy végül ez a különös valami (se nem növény, se nem állat…) hozza meg számára a világhírt. Pedig a kezdet nehéz, rögös és vontatott volt. Artúr imádta a hasát – pontosabban a nyelvét. Ha teljes precizitásra törekszünk, akkor az ízlelőbimbókat és a tőlük érkező remek, időnként isteni ingereket élvezte leginkább. Azaz: szeretett enni, mégpedig finom falatokat. Sok kisfiútól eltérően azonban hamar kinőtte édesanyja, sőt: mindkét nagymamája főztjét. Pedig utóbbiak értették a dolgukat, egyik odaadóbb konyhatündérként leste a falánk fiúcska gasztrokívánságait a másiknál. Mégis: Artúr többre vágyott. Játszott ugyan autókkal, ám elérkezett a tizedik szülinapja, mikor szüleit első ízben döbbentette falfehérré: se távirányítós Porschét, se Lego-birodalmat, sőt, még villanyvasutat sem kért. Inkább szakácskönyvet. Illetve – emelte fel jobb kezének mutatóujját – olyat, amiből a fehér sapkás szakács bácsik tanulják a mesterfogásokat. Sokk a köbön, elképedés, titkos összenézés és fülcimpáig felhúzott vállak. Édesapa és édesanya ugyan nem értette, honnan s miért ébredt fiacskájukban a sütés-főzés vágyódása, de kellő mennyiségű bölcsesség szorult beléjük.
Legyen, kapja meg – döntöttek. Nem akartak holmi észérvekre támaszkodva keresztbe feküdni egy szem csemetéjük álmai előtt. Olyan komoly volt. Ha pedig mégsem – érvelt Artúr apukája -, akkor kinövi és később is elkezdhet motorozni, gokartozni, vagy sárkányrepülőzni. Merthogy ő ezeket egy személyben mind kipróbálta és a sport bármely – aktív – válfajának lelkes híve volt. Némi kérdezősködést, utánajárást igényelt, de sikerült megszerezni a sóvárgott főzésbibliát, ami fordulópontot jelentett Artúr életében.
Minden komolyabb interjúban és önéletrajzi könyvében is kiemeli, milyen döbbent hazatalálás-élményt kapott, mikor a szülinapi vacsora után fejet ugorhatott a varázslatos, képekkel gazdagon illusztrált kötetbe. Innen jóformán egyenes út vezetett a szakmunkásképzőbe, onnan a technikumba, majd lépésről lépésre, fokonként a séf-szakma csúcsának legtetejére. Artúr – egyedüliként a világon – háromszoros Bocuse d’Or győztesnek mondhatja magát; komoly hírnevet szerezve a magyar gasztronómiának. Önmagát pedig a séfek örökre aranyozott trónjára emelte. Ám az út már a legelején rögösebbnek bizonyult minden elképzelhetőnél. Aranyserleggel a kezében, mint a földkerekség egyik legkifinomultabb gomba-specialistája, szinte hihetetlen, hogy kis híján pont a korhadéklakók siklatták ki eget rengető karrierjét. Amikor pedig egy-egy mélyinterjúban a gombástojás-vizsgán megélt kudarcokról, bukásról mesél, még mindig őszinte könnyek csillannak szeme zugában. De hogy is volt ez?
Csiperkés omlett. Fafülgombás lágytojás-költemény, rókagombás rántotta, vargányagombával bolondított tükörtojás – ezer és egy gombás-tojásos étek elkészítését kellett elsajátítani a szakmunkásképzőben. Ahol egy klasszikus vadorzó vaddisznó, igazi őrmester-jellegű tanár próbálta a megszeppent Artúr fejébe verni a szakma alapfogásait. Itt még mesterségbeli mesterkedő mesterfogásokról mesterkélt lett volna szólni. Artúr gombás-tojásos bénázásának persze jó oka volt. Amit ő gondosan magába zárt és soha senkinek – még nyelvlevágás terhe mellett – sem mondott el. Mert végtelenül szégyellte nagyapja ballépését – különösen úgy, hogy ő itta meg keserű levét.
Artúr nagypapa szeretett inni. Néha vizet is, de ritkán. Inkább sört, bort, pálinkát – tulajdonképpen mindent, amiben alkohol fordult elő. Úgy adódott egyszer, hogy az ivócimborák meghívták egy erdei hétvégére. Vadászás, gombászás, mulatozás – ilyesmikkel csábították. Mármint a két ivászat közti rövid józan időket tervezték ily módon agyonütni. Artúr nagypapa kapva kapott az alkalmon. Közkedvelt társasági figura lévén imádta az ilyesmit. Egészen eddig. Valaki, a nevére már senki sem emlékezett, értett a gombákhoz. Emiatt szenvedett a nagypapa heveny gombamérgezést, enyhe, de maradandó májkárosodással. Mert a tintagomba mégsem gyapjas volt. Benézte az úr, a kissé romlott tojással pedig különös reakcióba lépett, tetézve és betetőzve a mértéktelen piával. Bár a kasza párszor közel suhogott, mégsem csapta el. Megmaradt, de kissé más emberré lett Artúr imádott nagyapja. Születésétől plántálta unokájába a gombaiszonyt és a tojás nagy ívben való elkerülését. Több-kevesebb sikerrel.
Artúr a tojásra ügyelt. Ki nem hagyhatta, annyi mindenbe kellett, ám a gombát bojkottálta. Minden formájában. Családi átokként, generációs veszedelemként tekintett rá. És innen támadta be a szakunkás zsarnoki tanara, hogy kínozza, a vérét szívja és ha lehet, szurokba forgatva, tollba hempergetve kergesse el a gasztronómia életútjáról. Mindhiába.
Artúr, bár rajztehetségnek sose tartották, megtanult tűrhető formájú borzot rajzolni puha, 2B-s grafitceruzájával. Néha ide is, oda is, füzetek hátsó borítójára, jegyzetekre firkantotta oda és mondta neki, fennhangon: együtt szívunk. A gombás tojás minden válfaja megugorhatatlan akadályként nehezítette életét, mígnem egy napon ráébredt: ha nem változat valamin, vagy beleőrül, vagy feladja, vagy mindkettő – ez esetben pedig nem marad más választása, mint egy teátrális öngyilkosság. Csakhogy ahhoz meg túl félős, azazhogy végtelenül gyáva volt. Más megoldás után kellett néznie.
Dac. Ez a három betűből álló rövid szó változtatta meg a gyötrődő tizenévest és végül emelte a séfvilág Himalájájának gyémántos csúcsára. Artúr – még pattanásos, izzadós kamaszfiúként – elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, nemcsak megtanulja a gombás-tojásos ételeket, de egyenesen a mesterük lesz. Halvány fogalma nem volt arról, ez hogyan fog megtörténni, de azt tudta: rajta nem múlhat. Belead apait, anyait, artúrit, istenit, szorgalmat, alázatot, könnyet, vért és verejtéket. És az eredmények, a siker nem is váratott magára sokáig.
Egy felcsusszanó szemöldök. Egy önkéntelenül elismerő arcmozdulat. Kikerekedő szem. Eleinte csak a figyelő-fürkésző tekintet vette észre Őrmester tanár úr szigorú, de igazságtalan arcán a meglepetést. Majd ki is mondta, váljon becsületére, hogy tévedett. Hogy valóban kár lett volna iszlám világban tetten ért tolvaj módjára levágni Artúr kezeit. Mert azok csakugyan képesek ízletes fogások elkészítésére a mumus-területen is. Mindössze pár hónap elteltével pedig szakmai versenyre nevezte Artúrt, természetesen a háta mögött: egy pénteki napon délután jelentette ki, hogy másnap, szombaton reggel hatra jöjjön, mert mennek a megmérettetésre. Artúr se köpni, se nyelni nem tudott.
Bronzérem. Hitvány alukorong, valami ocsmány szagú sprével barnás-vöröses színre fújva. Ezt vitte haza Artúr, akit aznap, szombat kora délután először ölelt meg tanára, aki végre a keresztnevét is hajlandó volt kiejteni. Artúr számára máig ez a legbecsesebb trófea mind közül. Mára legendássá vált, ám ahány újságíró nyer bebocsáttatást Artúr szakmai szentélyébe, mind a vitrin elé topog és látni szeretné a nevezetes elismerést. A bátrabbja még kézbe venni is szeretné, amit Artúr engedékenyebb napjain rövid biccentéssel hagy jóvá. A gombás tojás kis híján a vesztét okozta, majd az égig emelte. Nehézségből erősség, bukásból fényes diadal. És ez nem csak Artúr saját, egyedi lehetősége.
A mese nem ér véget. Bár Artúr kezét itt elengedjük, a történet folytatódik tovább. Veled, igen, mégpedig a végtelen kék ég ragyogó csillagfényében. Ha időközben rágugliztál Artúrra, immár tudod: ő egy kitalált figura. Futás közben villant be a gombás tojásával együtt, hogy kellően plasztikus, ám valamennyire hiteles módon illusztráljon egy illusztris égi mozzanatot. Ez pedig nem más, mint a Nap és a Szaturnusz quintil fényszög kapcsolódása.
Hogy hogyan s miképp működik, már láttad. Nehézségből előny, varázslatos módon. Ami kell hozzá: elhatározás, elszántság, némi belső erő. És annyi bölcsesség, hogy hagyd s engedd meg a láthatatlan világnak, hogy ő is mellé tehesse a magáét és elvégezhesse a mágia rá eső részét. Már csak a mettől meddig-gel vagyok adósod:
December 10. és 12. között egzakt a két égitest 72 fokos éteri összmunkája. Vasárnaptól keddig bizton számíthatsz amolyan artúros változásra. Nem biztos, hogy a sorsod múlik rajta, ám ne is vesd el annak lehetőségét.
Rajtad áll, tudod. Szokásosan. Emlékezz a dinamikára és tartsd észben az idősávot.
Ja igen: azért azon is merengj el kicsit, hol és miben szeretnél szintemelkedést elérni, ahol ma esetleg még jégre tévedt disznóként, pardon malacként küszködsz. Mert lehetséges, mint láttad. Neked is.
kép: pixabay.com
– ha tetszett a bejegyzés,
– ha szeretted olvasni,
– ha örömet okozott,
megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő bejegyzések elkészülését:
