Nem tudom, eredendően milyen:
beleszületni a jóba,
készen kapni valamit,
kritika nélkül elfogadva lenni, hátszelet érezni.
Ezek – sok más egyéb mellett – kimaradtak. Mondhatnám, hogy kár. Volt is, hosszú-hosszú időn keresztül, hogy sóhajtoztam miatta. A hiányok sajogtak. Aztán egyszer csak felemeltem a fejem és körülnéztem:
Az a barátom, akinek valóban mindent készen raktak a segge alá, finoman szólva is szar alakká csúszott. Nem az intenzív családi támogatás miatt: eredendően puha gerincét végképp kocsonyává lágyította, hogy a világon semmiért nem kellett megdolgoznia. Hálás vagyok neki (nevezzük Dezsőnek), mert kitűnő viszonyítási ponttal ajándékozott meg.
Semmihez nem volt különösebb tehetségem. Amihez konyítottam, azt kemény, szívós, kitartó munkával tudtam felfejleszteni. Többször lenullázódtam, mondhatni: megalázó vereséget szenvedve kullogtam le sorsom pályájáról. De valahogy csak nem akarózott feladnom. Pedig nem kérgesedtem meg.
Érték. Ez a kulcs. Kezdtem kapiskálni: aki vagyok, amim van, amit tudok, azért – néha kőkeményen – megdolgoztam. A saját érdemem – nyilván nem kisebbítve azok szerepét, akik ösztönöztek, tanítottak, példát mutattak. De – ellentétben Dezsővel – mindig magabiztosan tekinthetek szét önmagamban és földies kivetülésemben. Semmi rossz érzés, bűntudat, meg nem érdemeltség nem motoszkál bennem. Most már.
Jupiter. Ő a bölcsesség égi cégére; az a planéta, akinek (is) hálás vagyok. Harmadszor ért körbe születésemet követően, mikor a 36. évemben komolyabban kezdtem a saját, valódi, igaz és – legalábbis remélem – bölcsülő utamra lépni. Eddigre magam mögött tudhattam egy önként letett karriert, egy hosszú, frissiben válva lezárt házasságot és kismillió pofont. Nem hallgatom el persze a csúcsokat, a mámorító pillanatokat. De most, a jelenben, a 44. betöltése után valahogy úgy érzem: ott, harminchat táján születtem meg, legalábbis újra. Mint egy időzített Főnix.
Nem tudom a tutit.
Rengeteg hibát követtem el. Sőt, időnként még ma is megesik (legalábbis gyakrabban, mint szeretném). Igyekszem tanulni belőlük és boldog lennék, ha maradéktalanul sikerülne.
A gondolkodásmódomat igyekszem csiszolni, ahogyan a jellememet is. Jó lenne, ha kijelenthetném: eredendően ráléptem nyílegyenes utamra. Hát nem. Kanyargott, döcögött, többször betévelyegtem – a nagy „T” betűs tábla ellenére – meddő zsákutcákba. De itt vagyok.
Itt vagyok és látok, érzek, következtetéseket vonok le.
Megtanultam, miként fürkésszem a végtelen, csillagfényben kéklő eget.
Igyekszem úgy írni róla, hogy értsd és segítsen.
Törekszem, hogy rácsodálkozhass minőségekre, de soha nem oktatnálak ki. Bár egyik én-részem markánsan arrogáns, amikor cikket írok, beparancsolom a székpárna alá és kiszorítom belőle a szuszt.
Emberközeliség. Ez az egyik fő eleme a hitvallásomnak. Hogy ne érezd magad apró, picike, semmit nem értő porszemnek, akinek mindent szájbarágós tudálékossággal kell elmagyarázni.
Ha még mindig olvasod ezt a mélyen személyes gondolatfonalat, elismerésem.
Akkor célt értem: egyik ember ír a másiknak. Mintha egy illatos májusi parkban ülnénk egymás mellett egy kényelmes padon.
Amíg tart a kraftom, itt leszek.
Amíg van mondanivalóm – elmesélem, leírom.
Köszönöm, hogy velem tartasz.
János
kép: pixabay.com
