Izzadtam, minden bajom volt az első alkalom előtt. Talán azzal a tudattalan, halvány gondolattal is eljátszottam, hogy produkálok egy masszív hasmenést. Akkor otthon maradhatok, a jó kis kényelmes, meleg biztonságban. Bár hallottam, mire számítsak – és azt is tudtam, hogy se felnégyelni, se elrabolni, se kizsigerelni nem fognak -, mégis szorongtam. Így volt, na. Ott, az ajtó előtt állva a családállítás nem tűnt túlságosan különbözőnek a következőktől:
Fogorvosi váróban ücsörögni, várva a háromcsatornás bal felső hatos gyökérkezelésére (megvolt).
Hétfő reggel 8-ra zabszemmel a hátsómban bemenni a dupla órás matek témazáróra, ami inkább kínai nyelvlecke számomra(tapasztaltam).
Behívóparanccsal a kézben belépni a kalocsai lakanya kapuján, hogy majd csak kilenc hónap múlva lehessek újra szabad, civil ember (megéltem).
A három emblematikus mumus-esemény emléklenyomata úgy kezdett izzani bennem, mint Harry Potter homokán a villám alakú sebhely. De Harryt azért osztotta a Griffendélbe a Teszlek Süveg, mert bátor volt. Így hát emlékeztettem magam: én akartam, önként vagyok itt. Ideje kiszállni a drámatagozatból, fogasra akasztani a majrét, elfér a vékony, őszi kabát mellett.
Mélyre szívott nagy levegő, tudatosan kiegyenesített hát és valami elszánt tekintet az arcra – olyan szuperhősös. Gyanítom, valami elfuserált Wish-es héroszocska benyomását kelthettem, ahogy bekopogtam és átléptem a küszöböt. De a kocka immár el van vetve, kezdetét veszi hát életem első családállítós napja. Amit még jó tucatnyi követett.
A külvilág eleinte csak következményeket látott. Én sokkal inkább eredményeknek fogalmazom meg őket. Valóban, nem a felszín legtetejét simiztük pihe-puha mókusszőr ecsettel. Volt, hogy taknyom, nyálam, könnyem egybe folyt, de ez azért nem konstans és a folyamat velejárója (lehet). És beindultak a lavinák, gördültek a kövek.
Többek közt el is váltam; ez később életem talán legeslegjobb, felszabadulást hozó döntésének bizonyult. Mondhatnám, hogy felmondtam, de nem lenne igaz: az első állítás előtt hónapokkal már kiugrottam utolsó munkahelyem fojtogató fészkéből.
Száz szónak is egy a vége: az állítások segítettek, kellettek, hogy ma az legyek, aki vagyok. Megjártam az alját, igen. Talán a legmélyebb alapokig lezuhantam, de odalent rátaláltam a masszív talapzatra, amiről már el tudtam rugaszkodni. És hogy miért rángattam most ide mindezt?
Tavaly írtam a családállításról. Olyan sokan kérdezik, tudok-e ajánlani valakit. Azóta ezt a cikket továbbítom. Következzen emlékeztetőül, a két macskaköröm közé illesztve:
„A legjobb találmányokat, legnagyobb felfedezéseket gyakran a „véletlennek” köszönhetjük. Véletlennek nevezzük, holott te is, én is tisztában vagyunk vele: a fel nem ismert szükségszerűséget szokás ezzel a címkével illetni, Szepes Mária után szabadon. Sorsszerű folyamat, ám a kezdetekben másfelé mutatott a szándék. Valahogy így:
Kolumbusz Kristóf (eredeti nyelvén Cristoforo Colombo) Indiát keresve fedezte fel Amerikát.
Sir Alexander Fleming szabadságra ment, ám laborjában egy Petri-csészét fedetlenül hagyott. Visszaérkezve döbbent meg, hogy a keletkező penész mennyi baktériummal végzett. Így indult el a penicillin a világhír felé.
Percy Spencer radarvédelmi eszközök fejlesztésével foglalkozott. (Torkos) Mérnök létére nem vetette meg az édességeket. Egy szép napon, a mikrohullámokkal való kísérletezés közben vette észre, hogy a zsebében lapuló csoki megolvadt. Kapcsolt az agya, összeeszkábált egy főződobozt, amit aztán továbbfejlesztve „mikrohullámú sütő” néven ismer a földkerekség.
Egészen más eredmény született, mint amerre a folyamat elindult. Nem csak a három kiragadott történetben közös; a sor szinte vég nélkül folytatható. Bert története is megerősíti a mintázatot.
A hit ereje mindenre képes, segítségével bármit megváltoztathatsz. Talán nem így fogalmazta meg, de ez a szándék vezérelte az ifjú német misszionáriust. Útja messzire, egészen Dél-Afrikába, a zuluk földjére vezetett. Eltökélt hittérítőként érkezett, ám ott történt valami. Mondhatnánk, hogy a hite ingott meg, de ezzel vétenénk az igazság ellen. Inkább átalakult. A vallás bigott terjesztésére készült és valami egészen komoly kinccsel tért vissza tizenhat év elteltével. A törzsi kultúrát vizsgálva figyelte meg, hogy a gyógyító nem csak a „beteggel,” de annak környezetével, rokonaival is foglalkozik. Alapos ember lévén elkezdte tanulmányozni a jelenséget. A végeredmény mindenki, de legalábbis sokak számára ismert: a Hellinger-féle családállítás.
Jött, látott, megfigyelt és összegyúrta azzá, amit ma ismerünk. Remek, sőt: kitűnő módszer. Akad, aki esküszik rá, más kételkedik, kedvenc szkeptikusaimnál pedig leveri az ékszíjat és hangos csattanással vágja le a biztosítékot. Személyes véleményemet saját tapasztalataim alapján alakítottam ki. Működik, mégpedig szuperül. Egyszerű, világos, logikus, ám nagyon nem mindegy, milyen (minőségű) szakemberrel hoz össze jó sorsod. Nekem szerencsém volt, már ha nevezhetem így a vezettetés arany kezét. Kétszer is kegyelt a sors.
Az első alkalommal még mit sem sejtettem. Illetve gyanítottam ezt-azt, gondoltam, hogy valamit megmozgat meg beindít, de arra, amit a 10-12 állítás sorozatban hozott, sose gondoltam volna. Talán jobb is, hogy nem láttam előre, mert nem vagyok benne biztos, hogy kellően bátor és eléggé tökös lettem volna, hogy belevágjak. Éppen egy sorsfordulatban jártam akkoriban, 2014-2015-ben. A munkahelyemről kiléptem, a jövő pedig… Ha nem is mutatta ködösnek magát, de eléggé kérdőjeles volt. Hogyan, mit, merre, kivel. Kérdőjelek sorjáztak, amerre csak néztem.
Nem támasztottam különösebb elvárásokat. Valahogy úgy fogalmaztam meg: akárhogy is, de legyen más, jobb; azaz változzon meg az életem, ahogyan az a legjobb. És lőn. Persze precízebben is megválogathattam volna a szavaimat. Az egymást havonta követő családállítás-sorozat következtében szépen minden, aminek már nem volt helye az életemben, az összes lejárt minőség kipörgött. Eltűnt, szétesett, atomjaira hullott. Gyakran velem együtt. Igen, sírtam, olykor zokogtam. Sajnáltam magam. Volt, hogy a testem is szolidált és olyan derékfájás emlékeztetett egy-egy defektusomra, amit nem kívánok senkinek. De ezekből meglepően hamar továbblendített a módszer és az állításvezető. Mert nem az a lényeg, hogy a saját ürülékemben lejtsek torz breakdance-et. Sőt.
Bontani, kiigazítani, rendbe tenni, majd építkezni. Valahogy így tudnám összefoglalni a Hellinger-féle állítás – általam megélt – folyamatát. Nem zuhanhattam olyan mély (pöce)gödörbe, hogy legalább olyan szintre, de inkább magasabbra ne segített volna ki a szisztéma és a vezető. Később szembesültem azzal, hogy ez nem mindig történik így.
Se szeri, se száma annak a rémtörténet-halmaznak, ami arról szól, hogy állításkor traumatizálódott valaki és „úgy hagyták.” Benne maradt a mély, koromsötét feketeségében és senki nemhogy segítő kezet, de még egy árva szalmaszálat nem nyújtott felé. Mivel én nem éltem meg ilyesmit, de tucatjával hallottam a konzultációkon, elemzéseken, levontam a következtetést: vélhetően tényleg sokszor így zajlik az állítás. Ebből adódott a következő probléma.
Mit tegyen az ember, ha megismert egy kitűnő rendszert, de – kényes, érzékeny volta miatt – nem ajánlja jó szívvel, csak ha „megfelelő,” azaz kitűnő ember vezeti? Mondtam minden esetben: keress rá. Nézz fotót. Hangolódj az illető állításvezetőre, vajon a te embered? A legtöbben azonban kevesellték ezt a – konkrétumoktól mentes – tanács-szerűséget. Ideje kivételt tenni.
Németh Abigél. Őhozzá jártam annak idején. Máig tart egyéni és csoportos állításokat. A legeslegjobb szívvel ajánlom, őt itt tudod megismerni, elérni: https://www.nemethabigel.com/ Az ő esetében, bár sem emberi, sem szakmai kifogást nem emelt senki, a távolságot hozták fel. No, erre aztán gyakran felhorkantam. Abigél zalaegerszegi, ami földrajzi tényszerűség. Hogy messze van-e… Ez nyilván szubjektív. Merengek: mihez képest? Honnan méred? Egy jó kávéért nem biztos, hogy 239 kilométert autóznék (na jó: tuti nem), de állításért mentem éppen ennyit, kaputól kapuig. Gondold végig, mérd le: neked mennyire fontos. A reakciók eléggé vegyesek voltak.
Akadt, aki jobb belátásra tért és – szép magyar kifejezéssel – elközlekedett hozzá, ám többekre rávastagodott korunk kényelmesség-máza. Az ő esetükben – minden forszírozás ellenére – maradtam a „nézz fotót, rezegj rá” mantrámnál. Egészen a legutóbbi időkig.
A Sors olykor szeszélyesnek tűnő, ám precízen csapágyazott kereke pörgött, forgott, ahogy kell. Ennek egyik eredményeként elém sodort valakit, akit az Isten is állításvezetőnek teremtett meg. Ritka (ős)tehetség, aki a hozott, remek (ember)anyaghoz hozzátanulta, -gyűjtötte és tapasztalata mindazt, amitől kitűnő szakember lett. A múlt vasárnapi családállítós napon szerzett személyes benyomásaim alapján a legtisztább szívvel ajánlom őt. Ja igen: és az ország közepén él – lokáció-fetisiszták számára örömhír.
Mérhay Adriána. Rendkívüli módon ötvözi az érzékenységet a keménységtől mentes, tiszta erővel. Tartja a teret. Néha azt éreztem: valahogy ő maga a tér. Biztonságot ad, kínál, nyújt és sugározza. Megeshet, hogy mélyre merülsz, de – mint egy vérbeli úszómester – ott van és megtart; fel sem merül a fulladás rémképe. Valahogy olyan természetes, ahogyan jelen van és vezeti a folyamatot. Igen ritkán látni, hogy valaki ennyire a helyén legyen, hogy azt csinálja – mégpedig teljes odaadással, szívvel, lélekkel -, amiért itt van. Adriána viszont maximálisan megvalósítja ezt a magas minőséget. Itt találsz több információt róla és elérhetőséget: https://www.facebook.com/profile.php?id=100085598974989
Hallom ám a gondolatot: miért ír egy asztrozófus a családállításról? Jogosan kérdezed; röviden, de velősen szeretném megválaszolni. Az asztrozófus térképet rajzol, majd – egy kiadós elemzés keretében – el is meséli neked. Csodás élmény, imádom. Másképp nem is lehet. Időnként azonban szembesülök egy-egy megakadással. Mit teszel, ha kezedben a térkép, de combközépig merülsz a cuppanós iszapba? Igen, itt lép képbe az állítás – de más módszer is. Én most önkényesen választottam egyet közülük. Olyasmit, amit próbáltam, tapasztaltam. Abból is két, valós élmények tükrében hiteles képviselőjét ajánlom. Mert térképpel a kezedben elsüllyedni… Nem való. Olyan, mint amikor trélert hívsz, mert ugyan mutatja a GPS az utat, hibátlanul, ám a gödör csak ott rondálkodott a bakhát után és mindent azért a te autód sem bír ki.
A képletelemzés ön- és sorsismeretet ad, a családállítás ezt remekül egészíti ki, a maga príma, kitűnő módján. Mivel szakportálok, könyvek sokasága mutatja be magát a módszert, engedd meg, hogy részletesebben ne menjek bele a partvonalról.
Ha nincs dolgod az önismerettel, ha nem ez az utad, úgyse olvasod még ezeket a sorokat sem. Minden más esetben felmerülhet az igény: jó lenne valamire állítani. Immár két ragyogó szakembert tudok a témában ajánlani, amit ezúton is jó szívvel teszek meg. Ha menned kell, náluk jó helyre érkezel meg.”
János
kép: pixabay.com
– ha tetszett a cikk,
– ha szeretted olvasni,
– ha örömet okozott,
megköszönöm, ha támogatod a munkám és a következő bejegyzések elkészülését:
