„Nem kapsz az emberektől bizalmat és elismerést? Vajon e hűvös sötétség nem abból ered-e, hogy elfelejtettél bensődben fényt gyújtani? Mert az embertükrök mindig csak azt a világosságot vagy fénytelenséget verik vissza, amelyet te magad vetítesz ki.
Gyöngédségre szomjazol? Köss békét a világgal, s a csillagok egyszerre szólni kezdenek hozzád, a fák erővel töltenek fel, a vizek Elixírré változnak, a tűz érlelni, melegíteni kezd, s a megszelídült vadállatok a lábadhoz hevernek. S mivel az ember a természet valamennyi birodalmának szintézise, e megváltozott magatartással őt teszed legfőbb szövetségeseddé.
Siker és anyagi eredmények után vágyakozol? Ha aratni akarsz, nézz jól utána, vajon vetettél-e!
Ma már tudod, micsoda elvakultság kellene ahhoz, hogy életed eseményeit, konfliktusait, látszólagos kiúttalanságokból való menekülésedet, megoldások, írások, fontos emberek felbukkanását sorsodban, csodálatosan időzített pillanatokban, puszta véletlennek tekintsd. Még a legbeszűkültebb látású szakbarbár is kénytelen elismerni bizonyos determináció létét, és hogy rengeteg összefüggés van távoli, sőt láthatatlan jelenségek között, amelyeket a tudomány még nem ismert fel, csak hatásukat tapasztalja. Ha ez igaz – márpedig így van -, miért kellene kételkedned abban, hogy amint valamennyi kibernetikus gép mögött programozó mérnök áll, sorsodat is értelmes erők vigyázzák és irányítják szellemi gyarapodásod, erkölcsi érettséged fejlesztése érdekében.”
Szepes Mária
