Vajon minek alapján választjuk meg spirituális fejlődésünk útját? Mi visz rá minket, hogy egy zártabb rendszerű, fokról fokra, lépésről lépésre haladó keretrendszerben lépkedünk előre, avagy megengedjük magunknak a szabad, irányítás nélküli utat a Fény felé? Az analógia önmagát kínálja ezüsttálcán.
Vegyük elő párhuzamként a „közönséges” utazást. A világlátás egyszerű, bonyodalmaktól mentes módja a buszos társasutazás. Befizetjük az aktuális út árát, felülünk a buszra és percre pontosan, előre tudhatjuk, mikor mi történik, melyik kastélyt nézzük meg 10:00-tól 11:20-ig és melyik fennsíkon állunk meg álmélkodni 14 órakor. Szállásunk, ellátásunk biztos, elkavarodni nem tudunk, ha betartjuk a busz továbbindulására vonatkozó instrukciókat és időben felszállunk rá. A tapasztalt túravezető/idegenvezető felkészülten elmondja, a látottakról mit kell tudnunk, mik a fontos és lényeges háttér-információk, hol képzeljünk el várkisasszonyt, hol pedig szerzetest.
Az utazásnak ez a módja sokaknak segítség, akik egyébként soha nem tennék ki lábukat a Megyéből. Megadja a biztonság illúzióját. Amikor eljön az a pillanat, hogy a társasutazás már kezd kellemetlenné válni, amikor már megnéznénk egy-egy látványosságot a saját szemünkkel; körbejárva, saját élményeket gyűjtve, akkor tudjuk azt, hogy választhatjuk a buszról való leszállást.
Ugyanígy bármikor leszállhatunk az eszmei buszról is, ha már kényelmetlen, ha már magunktól nem arra mennénk. Tartsuk észben, hogy szabad létezőként nem köt hűségeskü semmilyen utazási irodához, semmilyen szellemi irányzathoz minket. Az időben való leszállással megelőzhetjük az idegenvezetővel való meddő vitázást, hogy nekünk mit is jelent egy várrom, vagy mit érzünk egy katedrálist nézve.
Bármilyen rutinos is a busz orrában ülő mikrofonos ember, a látnivalók ránk tett hatását nem befolyásolhatja, ez mindig, mindenkinek egyéni megtapasztalás, amit szabadon kell, szabadon érdemes átélnünk. Ha elhatározzuk, hogy elindulunk utunkon, legyünk annyira igényesek önmagunkkal szemben, hogy nem érjük be lelki chipssel és szellemi kólával.
Megérik az idő, amikor már egyéni utazóként haladunk tovább. Egyéni utazóként, nem magányos utazóként. Eldönthetjük, merre megyünk, mikor mit nézünk meg és mennyi ideig tanyázunk egy-egy, számunkra kedves helyen. Megfontolhatjuk az utána olvasás mélységét és szabadon megengedhetjük magunknak, hogy saját értékítéletünk, véleményünk alakuljon ki a látott és megélt csodákról.
Előbb-utóbb arra leszünk figyelmesek, hogy nincs sem tévút, sem fölösleges kerülő ezen az úton; minden kurflink valami különleges, máshol és máshogy meg nem élhető csodához visz. Elkezdjük megérteni és megélni, hogy Isten és közénk nincs szükség területi képviselőre, útvonaltervre, használati útmutatásra. Rájövünk, hogy immár szükségtelenné váltak a lépcsők, a fokozatok, a racionális elménkkel mérhető, összehasonlítási alapot adó mérföldkövek. Immár vagyunk annyira erősek belül, hogy a szabad szárnyalás, lebegés örömét, a magunk tempójában való haladást tudjuk maradéktalanul, daloló szívvel, örömként megélni. Mert úton lenni soha nem keserves. Ha így érezzük, bizton tudhatjuk, hogy utazás helyett tévelygünk.
Jusson eszünkbe, hogy kisgyermekként jó szolgálatot tett a két kicsi segédkerék a biciklin. Tisztán éreztük, hány alkalommal védett meg a biztos eleséstől. Idézzük fel azonban azt is, milyen mámorító érzés volt, mikor Apa leszerelte a kerekeket és először indultunk el szabadon, egyedül. Kacsáztunk és kanyarogtunk jobbra-balra, de szabadon. Valószínűleg egy kiadós eséssel végződött az út, amit még számos további heg és horzsolás begyűjtése követett, de immár megtanultunk egyedül, önállóan biciklizni.
Gondoljunk bele, hogy egy idő után már inkább akadályt jelentett az a két plusz kerék, az egykori segítőből kolonccá minősültek át és tisztán éreztük, hogy a szabad suhanásban fognak vissza. Nézzünk meg, vajon miért akarunk felnőttként mégis eszmei segédkerekekkel tekerni, ami a komikusságán túl magában hordozza annak tragikumát, hogy vajon valaha képesek lennénk-e nélkülük egyedül, önállóan biciklizni?
Tényleg olyan ijesztő a szabadság?
kép: pixabay.com
a legszebb utak várnak rád – egyedül
