Gondoltál már arra, mi a különbség igény és elvárás között? Vajon mi okozza az elvárások növekedésével egyenesen arányos csalódás-mennyiséget? Lehetséges az igényeink lejjebb adása nélkül elvárásmentesen élni az életünket? Csupa-csupa izgalmas kérdés, járjuk hát körbe őket.
Hívjuk segítségül régi kedvenc eszközömet, a magyar szómágiát, hogy egy definiálással körvonalat adhassunk igénynek és elvárásnak egyaránt. Igény: igényem van valamire, egy bizonyos minőség megélésére, megtapasztalására; ez belülről jövő, érzelmi-szívbéli motiváció. Érdemes valódi igényeinkre (=vágy) odafigyelni, mert aki velük szinkronban él, az igényessé nemesül, aki pedig alájuk csúszik és lemond róluk: nos igen, ő igénytelenné válik. Egy triviális példa kettős tagadásán keresztül valahogy így fest a képlet: „nem engedhetem meg magamnak, hogy ne fürödjek minden nap, azaz – alapszinten – igényes vagyok a személyes higiéniámra”. Az igény és az igényesség olyan alapruhadarab, ami nélkül ugyan – pusztán technikailag szemlélve – képesek vagyunk létezni, de élni nemigen.
Az elvárást boncolva először az „el” két betűje tűnik a szemünkbe, azonnal megmutatva, hogy valami kifelé irányul, tőlünk, belülről elfelé. Ez akkor is igaz, amikor magunkkal szemben támasztunk elvárásokat. A „várás” pedig egy passzív, zárt állású, összefont karos minőség, ahol tehetetlenül várjuk a dolgok megtörténtét, netán a sült galamb orális becsapódását. Passzivitása okán kevéssé éljük meg cselekvő minőségünket, aktivitásunk kimerül a toporgásban és a türelmetlenségben; szinte kényszerpályán jutunk el a kiszolgáltatottsághoz. Az elvárás a követelmény sunyibb kistesója. Utóbbit természetszerűleg nemcsak nevén nevezzük, de pontosan definiáljuk is, előbbit rendszerint magunkban tartjuk és reménykedünk, bízunk abban, hogy a másik kellően rutinos gondolatolvasóként kitalálja mibenlétét.
Miután felfedeztük az árnyalatok különbözőségét, nézzük meg, hogyan viselkednek az életben. Az igény és az igényesség tartást, erősödő gerincet, kihúzott és egyenes hátat ad; az igénytelenség pedig ennek ellenkező eredőjű végeredményét – túlzott illusztrációra nincs szükség, biztos vagyok benne, ismersz a környezetedben olyan létezőt, akit az igénytelenség szócikke mellé tudnál csatolni megtestesült modellnek.
Az elvárások esetében a hiba lesben áll, mint neotonéknál a cápa: gyakran észre sem vesszük és minél több elvárást támasztunk, annál kevésbé kerek az életünk. Vedd észre az elvárás következő sunyiságát: amennyiben teljesül, nem történik semmi (lényeges). Kipipálod az eseményt, mint előre kalkulált folyamat eredményét és mész tovább, semmi érzelmi katarzis, vagy egyáltalán öröm. Amennyiben nem teljesül az elvárás, automatikusan érkezik a csalódás érzése, aki viszont – emberszerető mivoltából kifolyólag – szívesen marad a társaságodban, elkísér a lehető legtovább utadon.
Energetikai oldalról megközelítve és a matematika nyelvére transzformálva elmondhatjuk, hogy az elvárások esetében egy kisebb vagy egyenlő típusú képlet formálódik minden egyes esetben. A nagyobb, a növekedés, az érzelmi plusz nincs a pályán, még a kispadra sem ülhetett le. Minél több és testesebb az elvárás, annál több a csalódás, ez a következő törvényszerűség, ez pedig lefelé vivő spirálba, örvénybe taszít, ahol már nemigen tudsz örülni bárminek is.
Rágd meg és emészd kicsit az igény és az elvárás különbségét és csípd nyakon, hol vagy a saját életedben túlzottan elvárásokkal teli, netán igénytelen. Takarítsd ki a valóságodat, fogalmazd meg az igényeidet és mérlegeld, valóban érdemes-e az elvárásokat magaddal cipelned. Gondolj arra: az elvárás ellene megy a spontaneitásnak; amikor elvárásban élsz, a csoda, a véletlennek álcázott sorsajándék nem vagy csak sokkal nehezebben jut el hozzád. Megéri?
kép: pixabay.com
fals elvárások helyett igényesség – és önfeledtség érkezik
