Nem az építészeti finomságok és a tervezői bravúr teszik különlegessé. Még az is megeshet: nem is különleges „amúgy.” Talán csak nekem az. De számomra mindenképpen egy kis sziget, egy titokzatos épület; kicsit, mint Harrynek a Roxfort. Pedig kívülről nem sokat mutat. Látod a fotót: egyszerű kivitelezésű, átlagos kisvárosi könyvtár. Legalábbis a homlokzata ezt mutatja. Mindaddig, míg be nem lép a kíváncsi érdeklődő.

Odabent még várat magára a meglepetés. Fogadószint, mosdók és kabátakasztók balra, felnőtt könyves részleg idelent. A széles falépcső azonban hívogat: gyere csak! Gyere, lépj rám, tedd egyik lábad a másik után és egy fordulóval felviszlek. Támaszt adok talpaidnak, hogy megérkezhess a tágas tetőtérbe. Mert ott kezd izgalmassá válni a könyvtár belvilága.

Megérkeztünk a gyerekkönyvek birodalmába. Színes könyvgerincek, vidámság; minden azt mutatja: ez a lurkók birodalma. Annak a kellős közepén azonban valóságos sziget emelkedik ki. Egy asztalcsoport, pár számítógéppel és egy méretes félköríves tárgyalóasztallal. Meg is érkeztünk a lényeghez. Tudom, még nem látszik, de itt van, bizony.

Kisvárosi könyvtár. Annyira kisvárosi, hogy a régebbi kötetekbe még „nagyközség” pecséttel ütötték be, hogy a Dunaharaszti Könyvtár tulajdona. Az elmúlt hosszú hónapok során itt töltöttem ki tudja, hány órát. Számolatlanul. Volt (és van persze…) egy asztalkám. Nem az enyém, csak jól esik oda telepedni, felnyitni a laptopot és mindennél hatékonyabban/eredményesebben dolgozni.

Ez a galéria valóságos kis birodalom. A gyerekeké elsődlegesen, ezt nem egy alkalommal mókásan tapasztaltam meg. A lépcsőn mindig a gyerkőc rohan fel először, a szülő kivétel nélkül kullog/ballag/siet – de csak utána. Egy kisgyermeknek a könyvtár csodavilág, ennek pedig hangot kell adni. Már itt pisszeg a jellemzően anyuka, ritkábban apuka. Majd megpillantanak engem, amint vagy veszettül pötyögök, vagy isten tudja, milyen arckifejezéssel töprengek egy-egy szófordulaton, gondolatfolyamon. Ez még viccesebb.

– Pszt, a bácsi dolgozik! Általában ez a mondat ilyen szórendben hivatott csendes üzemmódra inteni a lelkes ötévest. Ilyenkor mosolyogni szoktam. Mert nem zavarnak, sőt. Ők vannak otthon. Meg persze én is. Kissé kontrasztos lehet őszölő fejemet látni a lelkiismeretes szülőknek, pedig szívben, lélekben én sem vagyok túl távol a csemetéktől. Ezért is olyan otthonos a gyerekkönyvtári rész közepe. Mert itt igazán jól lehet(ett) írni.

Itt született a Stellala jelentős része. Nem mind, persze. Otthon is rengeteget írtam, főleg a hajnali órákban. Több termékeny napot a gyönyörűséges Szabó Ervin könyvtárban töltöttem, talán arról is írok egy mesét (ha szeretnétek, erősítsétek meg kommentben). Az origó azonban a haraszti könyvtár galériája. Álomsziget – számomra. Otthonos, mert közel van, alig negyedóra kényelmes séta és már be is zsilipelek a dupla ajtón. A tér, aminek oldalán épült, olyan kávézó-pékségnek is otthont ad, ahol a kávén túl a legkedvencebb islerem kapható (nem nevezem nevén – nem azért, mert Voldemort, de az ízlés nem promócióra való; mindenesetre folyó is létezik ilyen névvel).

A könyvtár dolgozói végtelenül kedvesek és aranyosak. Komolyan: tök ismeretlenül kezdtem oda járni. Mint aki csak betévedt az utcáról. Így is volt, azzal az „aprócska” különbséggel, hogy nem tévedtem – célirányosan nyitottam be. Óvó-védő gondoskodásukat lépten-nyomon megtapasztaltam. A matek korrepetálást kérés nélkül, önmaguktól terelték végtelen finomsággal egy csendes sarokba, csak hogy ne zavarjanak. Látszott, éreztem, tapasztaltam: zászlójukra tűzték a fura szerzet nyugalmának biztosítását. Végtelen hálával és nagy-nagy szeretettel gondolok rájuk.

A falak, a könyvek precíz sorát őrző polcok, a babzsákok mind-mind látták megszületni első könyvemet. Az asztalon kerekedő régies hatású földgömb talán már rá is unt bal tenyérgyököm és homlokom gyakran túl hosszadalmas egybekelésére. Ahogyan az a Félvér Herceg-példány is, amit ritka pihenőimen olvasgattam, csak úgy, ötletszerűen felütve itt és ott.

Ilyen csak egyszer van az ember életében. A világ legeslegtöbb kötetét produkáló szerző is csak egyetlenegyszer írja meg az első könyvét. Ez a hely, a kisvárosom könyvtára adott otthont a folyamat jelentős részének. Meghitt, vidám, inspiráló környezet volt. Köszönöm!

fotó: szerző

kívül átlagos, belül varázslatos

Pin It on Pinterest

Share This