2019. máj 22. 0

Mi a közös egy esernyőben és egy biztosításban?

Amikor biztosítást kötünk (szabad akaratból, a kötelező gépjármű felelősségbiztosítás nem játszik e tekintetben), valójában nem arra számítunk, hogy bekövetkezik a tragédia, leég a ház, kitörjük a nyakunkat, vagy a bőröndünknek kél lába a nyaralás alatt. Megfigyelhetjük, hogy egy-egy, biztosítással lefedett időszak leteltekor érzünk némi megnyugvást, hogy hála Istennek nem történt semmi, ami kifizetésre kötelezte volna a biztosítót. Vegyülhet ide kevéske bosszankodás is a „fölöslegesen” kidobott biztosítási díj okán, de legtöbbször erősebb a megkönnyebbülés érzése. Vegyük észre: nem azért biztosítjuk magunkat, vagyontárgyainkat, utazásunkat/stb. ilyen módon, mert elvárjuk a bajt és ezzel szinte bevonzzuk. Az előrelátás és a vészmadárkodás között nem is olyan keskeny a határmezsgye, mint gondolnánk. A biztosítás természete különös: akkor kell megkötnünk, amikor még nincs semmi baj minden rendben van. Túl késő a leégett ház üszkös romjainál alkudoznunk a biztosítási ügynökkel, hogy hány tízmilliós becsértékkel egyeznénk ki. Analógia: amikor derült időben indulunk, vihetünk magunkkal ernyőt. Legrosszabb esetben eggyel több a poggyász, ám az eső leszakadtakor már túl késő visszaszaladni érte – nem is tehetjük meg sz@rrá ronggyá ázás nélkül. Ez persze – alapvetően – rendben van, mert az eső életet ad és jó, de a nyári frissítő zápor harminc fokban más, mint egy november végi zuhé. Ha pedig olyan kedvünk van, hogy cipőnket levéve énekeljünk és táncoljunk az esőben, az megint belső elhatározás és nem az ernyőtlenség muszájos velejárója.

Túl biztosításon, túl ernyőn nézzünk szélesebben, tágabb spektrummal körül. Talán minden szép és jó körülöttünk. Vajon előrelátás vagy pesszimizmus még a nyári melegben megvenni a téli tüzelőt? Vajon bevonzzuk a „bajt”, pontosabban fogalmazva a tanító erejű történéseket, ha proaktívak vagyunk és készülünk előre olyasvalamire, aminek meg nem történtéről, meg nem történhetőségéről oly’ sokan esküdöznek és „garantálják?” Nem ismerős a minta? Mennyire felejt hamar az ember? Gondoljuk csak végig, mikor hangzik el a közeg szájából a következő két mondat: „aggodalomra semmi ok!”, illetve testvéröccse, a „nincs itt semmi látnivaló, oszoljanak!” Mi történik e két, látszólag és szavak szerinti értelmezésben megnyugtató szentenciák hallatán? Igen, úgy van. Kitör a pánik. Nem is kicsi.

A hit és a bizalom nem azonos a birkaléttel. A hit nem egyenlő a hiszékenységgel. Saját felelősségünk nem ruházható át senkire. Ízlelgessük: meddig vagyunk önáltatóak és minek kell ahhoz történnie, hogy kinyissuk a szemünket? Tényleg meg kell várni az agyvelőt rezgető pofont? Nem lehet, hogy vannak jelek, itt és most, amiből olvashatunk, ha nyitottak vagyunk és nem mintaállatunk a strucc? Emlékezzünk: vannak olyan horderejű folyamatok, amikre nincs ráhatásunk, ellenben a rájuk adott reakcióink már saját hatáskörünkön belül helyezkednek el. Vihetünk magunkkal ernyőt a ragyogó napsütésben és lesz@rhatjuk megmosolyoghatjuk a röhögő szomszédot. Gondolkodhatunk, dönthetünk másképpen, vállalva ennek minden pozitív hozadékát éppúgy, mint a környezetből érkező rosszallását. Az idő dönti el úgyis, kinek volt, kinek lesz igaza.

 

kép: www.pinterest.com

Szólj hozzá(nk)!