2018. nov 08. 0

Szabadság és/vagy biztonság

Ma semmi, de semmi újról nem esik szó, mégis olyan fontos a téma, hogy a lerágott csontot kicsit továbbcsócsálom. A szabadság és a biztonság kapcsolatát nézzük ezúttal végig. Szokás mondani, hogy választanunk kell: vagy szabadságban, vagy biztonságban élünk. Nos, ez baromság, jelentsük ki bátran, ám ennyire nem egyszerű az ítélkezés, mert a tételnek mégis csak van igazságtartalma, ha a biztonság prioritása felől nézzük. Amikor a biztonság a fő cél, akkor óhatatlanul alárendeljük, háttérbe szorítjuk a szabadságot. A biztonsághoz való ragaszkodás beszűkülést hoz, görcsösen kapaszkodunk a korlátokba, azon izgulva, hogy csak le ne zuhanjunk, mert az mindennél rosszabb. Vegyük észre: a biztonsághoz való ragaszkodás erősen érzelmi döntés; olyan erős belső motivációval, ami szinte minden mást feláldoz a biztonság oltárán (például: inkább nem is próbálok ismerkedni, mert akkor biztosan nem csalódok. Ugyan egyedül vagyok, de traumák nélkül élem magányos életemet, stb.).

A biztonságért fizetendő ár elképzelhetetlenül magas, sokszor bele sem gondolunk – bele sem tudunk gondolni, mert lelkünk képtelen lenne elviselni a szembesítést, hogy az álmainkkal és a boldogságunkkal perkálunk egy tűnékeny illúzióért. Elég rossz biznisz, nem? Fonák módon ugyanis, bármennyit is teszünk, fizetünk (így vagy úgy) a biztonságért, az soha nem lesz ezen a módon a miénk, mindössze a biztonság illúziója. Egyszer régen olvastam egy hasonlatot a gumimankóról: úgy néz ki, mint egy valódi, acélból készült mankó, csak akkor hagy cserben, amikor rá akarunk támaszkodni. Nos, a biztonság elsődlegessé tételével ezt a gumimankó-effektust erősítjük. Ilyenkor mindig kipukkad a lufi, pont, amikor nem számítunk rá és aktiváljuk legmélyebb félelmeinket, melyek éppen a biztonság hajhászására sarkalltak. A képletben a szabadság sehol nincs, legfeljebb sóhajtozás és irigykedés szintjén, hogy „ej, de jó lenne szabadnak lenni, ha szerencsésebbnek születek, talán nekem is megadatott volna.” Aki ilyen módon biztonsági játékos, az minden változást katasztrófaként, személyes tragédiaként él meg, és folyamatosan a természetes működéssel ellentétesen remeg a pillanatnyi viszonyok rögzüléséért. Ha ez a módozat a biztonság megteremtésére zsákutcának tűnik, az azért van, mert zsákutca.

Mielőtt kétségbe esnénk, nézzük meg a másik utat, a szabadság útját. Amikor az ember a szabadságáért dolgozik, akkor egyre erősebbé válik, ez egy alapreláció. Minél nagyobb mértékű a megélt szabadság, annál kevesebb jelentősége van a biztonságnak, mert a szabadság adta rugalmasság és mozgékonyság megengedi, hogy biztonságban tudjuk magunkat; képessé válunk olyan módon és tempóban reagálni a változásokra, amik megóvnak bennünket mindenfajta megrázkódtatástól. A statikus, fejét a homokba dugó és a nemtörténiksemmiben reménykedő strucchoz képest egy mozgékony, proaktív, megoldást találó és kapó attitűddel vértezzük fel magunkat. Itt már nem illúzió a biztonság, hanem valóssággá válik, tekintsünk rá úgy, mint a szabadság melléktermékére: óhatatlanul megtermelődik az alaptevékenység keretén belül, de ekkor már teljesen magától értetődő a jelenléte. Ez a valódi biztonság, itt már igazi, megtapasztalható, nem struccillúzió.

A konklúzió rövid és talán első olvasatra fájdalmasan hat: amíg a biztonságért munkálkodunk, biztosan nem érezhetjük szabadnak magunkat és csak egy biztonság-illúziót kergetünk, mint délibábot, ellenben a szabadság megteremtésének útján egyre erősebb valódi biztonság jut osztályrészül.

 

képek: www.pinterest.com

Szólj hozzá(nk)!